Mi jut eszembe Angliáról kapásból? A rossz időjárás, az ötórai tea és a foci. Nick Hornby az utóbbiról, illetve a saját, szurkolással átitatott mindennapjairól írt hiánypótló művet 1992-ben, Fociláz címmel, amit az Európa Kiadó jó érzékkel (és az én legnagyobb örömömre) idén újra kiadott magyarul.
Budapest mellett London tűnik ki a fővárosok közül abban, hogy az elsőosztályú labdarúgó-bajnokságba kettőnél jóval több csapatot delegál. A 11 éves Hornby londoniként tehát számtalan alakulat drukkere lehetett volna, de ő az Arsenalba szeretett bele.
A naplószerű könyv érdekessége, hogy a felnőtté válás állomásai nevezetesebb mérkőzésekhez kötődnek. Nincs tehát születésnap, nincs karácsony, nincs lakodalom. Van viszont elbukott és megnyert kupadöntő, stadionkatasztrófa, edzőváltás, depresszió és ünneplés. Egy vérbeli és fanatikus szurkoló szemüvegén keresztül ismerhetjük meg, hogy milyen az, amikor nem évek vannak, hanem idények, valamint azt is, hogy mennyire nehéz jó fejnek lenni reggel, ha az “Ágyúsok” előző este az utolsó percekben kaptak méretes zakót valami neve nincs gárdától.
Most persze jöhetsz azzal, hogy “Oké, de ez kit érdekel? Én nem szeretem a focit!”, és valahol igazad is lenne, de embertársaid egy bizonyos csoportját (a futballszurkolókat) egy szikáran megírt, mégis élvezetes íráson keresztül ismerheted meg végre olyannak, amilyenek valójában. És mindezt teheted úgy, hogy neked nem kell végigülnöd szerda-szombat váltásban közel két órát – kilenc hónapon keresztül – esőben, hóban, fagyban, ahogy azt az igazán elvakultak teszik. A hármas sípszóig elhanyagolt barátnőknek és a labdagyűlölő barátoknak kötelező olvasmány.