Neil Gaiman a kortárs fantasztikus irodalom legnagyobb alakja. A Sandman képregénye világhírű, mint ahogy a regényei is számos elismerő díjat megkaptak már, a Stardustból kiváló film készült, jelenleg pedig több projektje is fut a nők körében kifejezetten népszerűnek számító írónak. A terebélyes dicsőséglista ellenére itthon nagyon sokáig csak egy pár száz fős, de annál erősebb blogközösség számolt be a szerző sikereiről, így aztán dicséret jár az Agavénak, hogy bemutatják őt itthon egy évekkel és trendekkel lemaradt, abszolúte vegyes összetételű olvasótábornak. A Törékeny Holmik című novelláskötethez tavaly már volt szerencsém angolul, ám kíváncsi voltam, vajon hogyan sikerült a fordítás.
Mindig nagy erőfeszítést okoz rávenni magam, hogy elolvassam azokat a könyveket, amiket már a polcomon tudok eredeti nyelvű kiadásban, mert ahogyan zuhan az elmúlt tizenöt évben a filmek szinkronjának a minősége, úgy egyre színvonaltalanabbak a könyvkiadók gyorsuló tempóban megjelenő regényhalmainak fordítása is. Persze lehet, hogy nem tűnne fel ez, ha az elmúlt évtizedben nem tanultam volna meg annyira angolul, hogy gond nélkül el tudjak olvasni bármilyen nem magasirodalomnak tartott művet (most már amúgy azokkal is elbírok néha), így viszont sokszor, vagy inkább egyre többször csalódnom kell nem egy, általam kedvelt történet magyarításában. Elég csak megfigyelni mondjuk egy Galaktika Fantasztikus Könyveket, vagy egy Szukits Kiadót, hogy klasszikus vagy aktuális sci-fiket mennyire ki tudnak végezni az összecsapott, helyesírási és tördelési hibáktól hemzsegő munkájukkal.
S akkor persze még mindig ott van az az eset, amikor az eredeti mű annyira gyönyörűen, az adott nyelv minden apró szépségével felhasználva van megírva, hogy magyarul egyszerűen nem működik olyan jól. Én sajnos idevágó példának érzem Neil Gaiman két évvel ezelőtt megjelent novelláskötetét, a Fragile Things-et, ami viszonylag gyorsan megjelent itthon Törékeny Holmik címmel. Bizonyára az Agave kiadó is hasonló konklúzióra jutott, máskülönben nem biztos, hogy szükség lett volna nyolc fordítóra a szóban forgó harminc íráshoz.
A novelláskötetekkel általában az a bajom, hogy olyanok, mint a válogatáslemezek: ugyanúgy találhatunk bennük zseniálisan megírt, többször elolvasható dolgokat, mint unalmas, középszerű, egynek elmegy kategóriás alkotásokat is, a végigolvashatatlanokról nem is beszélve. Szerencsére a Törékeny Holmik egy egészen színvonalas kiadvány, aminek az eredetijéhez már volt szerencsém tavaly nyáron, vagyis meglepetésekkel nekem már nem szolgált, de a kellemes élmény miatt bátran ruháztam be az Agave-féle kiadásra, aminek a borítója lehetett volna jobb is a srácok előző produktumait ismerve.
Általában akkor lehet megállapítani egy fordításról, hogy rossz, amikor emlékszel, hogy nagyon tetszett egy novella vagy egy vers, ám magyarul elolvasva gyakorlatilag semmit nem érzel. Nem mondom azt, hogy gyakran visszatérő állapot volt ez a Törékeny Holmik olvasása közben, de többször előfordult, mint szerettem volna. Szerencsére a kötet erénye, hogy a benne található történeteknek tényleg csak elenyésző mértéke gyenge, ugyanakkor megbocsáthatatlanul rossz a Hidden Chamber (A titkos kamra) fordítása, mint ahogy szinte semmi sem jön át a Bitter Grounds (Keserű Zacc) mondanivalójából sem, amik viszont az eredetiben nekem a kedvenceim voltak. Nem tudom, hogy ki a bűnös; nem irigylem a fordítókat, akiknek ezekkel meg kellett szenvedniük, mert gyanús, hogy alapból lehetetlenre vállalkoztak. A versek magyarul egyáltalán nem jók – hozzáteszem, angolul se mind –, a novellák közül pedig egynéhányból pont az a gaimani mesélés, hangulat hiányzik, ami az írót világhírűvé tette. Nem érzem azt mindig, hogy klassz, hagyományőrzően modern, felnőttes komolysággal gyermeki és mindenek előtt lebilincselően izgalmas, elgondolkodtatóan filozofikus történeteket olvasnék. Nincsenek idézésre alkalmas mondatok, vagy párbeszédek sem, miközben az eredeti hemzseg ezektől.
Fel lehet tehát tenni a kérdést: érdemes magyarul Gaimant olvasni annak, aki már angolul megismerkedett a szerzővel? A válaszom egyelőre nem. Persze ez nem jelenti azt, hogy annak el kell kerülnie a szerzőt, aki még nem találkozott egyetlen művével sem, mert szerintem Neil Gaiman a kortárs fantasztikus irodalom legnagyobb alakja; a romantikus meséi, kísértettörténetei, vagy éppen a romantikus kísértettörténetei többnyire magyarul is élvezetesek, és vélhetően vissza lehet térni hozzájuk egy olvasás után is. Nekem továbbra is kifejezetten tetszik a Smaragzöld Tanulmány (A Study In Emerald), a Falatok és falatozók (Feeders And Eaters), a Góliát (Goliath) és a Tori Amos-féle turnékönyvbe írt történet. Az meg különösen érdekes, hogy mindet Roboz Gábor fordította, így esetleg a kiadó elgondolkodhat azon, hogy a Gaiman-novellákat a jövőben teljes mértékben ő rá bízza.
Kapcsolódó a Kultblogon:
Linkek: