Jó néhány haverom kezében láttam már megfordulni a Játékmester-t, ami az Agave talán első Iain M. Banks kiadánya volt. Miután a sztorit is hallottam, már egyre inkább érdekelt, de csak mostanában jutottam el odáig, hogy el is olvassam. Állítólag jó belépő Banks Kultúra-sorozatába, mert nem egy nehéz olvasmány. Tényleg nem az, már ami a nyelvezetet vagy összetettséget illeti. Viszont rég olvastam sci-fiben ilyen erős, jelenkorral szembefordítható társadalomkritikát, habár elvileg nem is ez a lényege.
A Kultúra egy olyan utópista társadalom, ahol nincs már szükség anyagi javak tulajdonlására, nincsenek vért kívánó érdekellentétek, nincs nyomor és nincs betegség. A Kultúrában a technikai és társadalmi fejlettség elérte azt a fokot, hogy a munkát az emberek helyett gépek végzik, és mindenki azt csinál, amit akar. Ha szeretnél egy autót, megkapod, ha szeretnél egy házat, csak kitalálod, hogy milyen legyen, és tiéd lesz, és így tovább. Az idő elütésének egyik legjobb módja a játék, ami lehet száz meg százféle, a nagy játékmesterek pedig a társadalom elismert gondolkodói. Egy ilyen játékmetser Jernau Gurgeh is, akit egy alkalommal megkísért a hiúsága, csal egy játéknál, ennek okán megzsarolják, és egy kétes küldetésre szalasztják: 
utazzon el egy jó néhány fényévre levő idegen civilizációhoz, a Birodalomba, és játssza az ottaniak egész társadalmi rendszerét modellező és meghatározó játékát, az Azadot. Aki az Azadban nyer, az lesz a Birodalom teljhatalmú Uralkodója.
A könyv habár Banks Kultúra-sorozatának része, ahol erről az utópisztikus-anarchista társadalomról tudunk meg újabb részleteket, mégis nekem legalább annyira egy önmagában megálló, humanitárius-idealista kiáltványnak is tűnt. A Birodalom legfőbb ismertetőjegyei, hogy mocskos, korrupt, a fényűző felsővezetői réteg páros lábbal tiporja a többit, a szexuális aberrációk teljesen elvadultak, a tévé pedig egyenes adásban sugározza mások szenvedését, megalázását, kivégzését. Túlzásokkal persze, de a Birodalm képében kapjuk vissza, mint egy görbe tükörben, mindazt, amitől egy idealista hányingert kap a Földön (a mi valós világunk semmilyen formában nem jelenik meg Banks könyvében, tehát ha azt írom, Föld, akkor úgy értem, a könyvön kívüli, mi valóságunk). Amennyire utánaolvastam, a Játékmester-t elsősorban tudományos-fantasztikus műfajban szokás értelmezni, pedig szerintem legalább annyi benne a filozófiai kitekintés és levegőben lógva hagyott morális odamondás, mint a sci-fi.
Amúgy, ahogy már a bevezetőben is írtam, tényleg nem egy nagy falat a könyv nyelvezetét, megírtságát tekintve. Nem volt igazán egy meglepő fordulat sem a sztoriban, néha a hosszabb leírások és magyarázások már kicsit unalomba és szájbarágásba hajlottak. Kivétel e tekintetben a könyv csúcspontjának helyszínt adó Tűzbolygó, aminek leírása, és egyáltalán az egész, kitalált ökoszisztéma zseniális, erről a világról például szívesen olvastam volna még akár plusz tíz oldalt – bár az is lehet, hogy pont itt fogta meg jól a terjedelmet Banks, és ennyiben maradt még éppen érdekes. 
Az igazi értéket mégsem a cselekményben, a leírásokban éreztem, hanem azokban a Birodalom fertőjét ábrázoló, végtelenül erős képekben, amiket olykor szándékos brutalitással festett meg Banks. Visszaköszönni láttam magam előtt az elmúlt néhány év összes híradós közvetítését, sajtófotókiállítását, és bár nem vagyok az a fajta ember, aki néhány évente, fejét a seggéből előhúzva rácsodálkozik a világ kegyetlenségére, azért ez most mégis megcsapott.
A sztori fináléja szintén nem meglepő, eléggé kiszámítható, és persze nem zár le semmit, mintha csak egy újabb fejezetet láthattunk volna a Kultúra sorozatából. Azt hiszem, leveszek a polcról még egyet, ennyire legalábbis érdekel már ez a világ.
Linkek: