Dennis Lehane: Hideg nyomon (Agave Könyvek)

Patrick Kenzie és Angela Gennaro történetét 1994-ben, puszta szórakozásból indította útjára Dennis Lehane, a sorozat azóta hat részt megélt és 2007-ben a Hideg nyomonból mozifilm is készült. Sok szerzőhöz hasonlóan Lehane-nek is megvan az állandó territóriuma, ez Boston és Dorchester munkásnegyede. Itt él és üzemeltet magánnyomozói irodát Patrick és Angie, akik zűrös múltjuk és jelenlegi munkájuk miatt egyfajta kivételes összekötő szerepben vannak az átlagemberek, az alvilág és a rendőrség között, mindhárom oldaltól megkapva a támogatást és a tiszteletet. A sorozat minden epizódjával friss megbízás és új történet kezdődik, ugyanakkor Lehane összefüggően meséli el, ahogy szereplői a megpróbáltatások hatására, könyvről-könyvre komoly jellemfejlődésen mennek át. Főszereplőinek kapcsolata hol békés, hol viharos, az első négy rész alatt mindig valahol a barátság és a szerelem között ingadozva.

A Hideg nyomonban Patrick és Angie, a korábbi történetek során (Egy pohárral a háború előtt, Sötétség, fogd meg a kezem, Megszentelt életek) átélt borzalmak miatt és tekintettel éppen békés, kiegyensúlyozott mindennapjaikra, félve vállalnak el egy gyerekeltűnési esetet. A sok szenvedésen átment páros joggal tart a következményektől, azonban a rendőrök egyhelyben toporgását és az anya megdöbbentő közönyét látva képtelenek elutasítani a megbízóikat. Az előzetes aggodalom beigazolódik, és a megoldással egyre mélyebbre süppednek a drogosok, pszichopata gyilkosok és pedofilok ingoványába. Lehane újfent éjsötét világot fest meg, ám a gyerekhullákkal és keserűséggel teli fertőt a néhol gyönyörűen díszes leírásaival, Patrick és Angie frenetikus humorával (Lehane messze az egyik legviccesebb krimi író) és gyengédséggel, megértéssel teli kapcsolatukkal igyekszik ellensúlyozni. Ráadásul a lélektanilag felkavaró történetet sikerült megfejelni néhány olyan morális dilemmával, melyek olvasás után még sokáig belülről perzselnek. A Hideg nyomon a Kenzie-Gennaro sorozat egyik legjobb darabja, ami független műként is remekül megállja a helyét, de érdemes időrendi sorrendben haladni.

Elmore Leonard: Pronto (Ciceró Könyvkiadó)

Elmore Leonard még az 1950-es években filléres westernek írásával kezdte, és néhány évtizedig, részben megélhetésből készítette jobbnál-jobb, mára klasszikusnak számító történeteit. Később a vadnyugati regények és magazinok iránti érdeklődés háttérbe szorulásával egyidejűleg teljesen áttért a krimikre. Egyedisége abban rejlik, hogy a hosszú leírásokat híresen ellenző szerző sosem a látványos drámára vagy a rejtélyek kibogozásra fekteti a komolyabb hangsúlyt, inkább a gyors, pergő párbeszédeket és jól felépített személyiségeket szereti, karaktereinek még a saját szavajárását is precízen kidolgozza. Szereplői, legyenek sima polgárok vagy veszélyes alvilági alakok, egytől-egyig átlagos fickók átlagos nőkkel és problémákkal, tele természetességgel és a Leonard-könyvek hamisítatlan lazaságával. Történeteiben a kisemberek váratlanul felemelkednek, máskor a keménykötésű fickók csúnyán elbuknak, és a szerző bátran ábrázolja őket zavarba ejtően esendőnek, gyengének és nevetségesnek.

A Pronto másodmagával a jelenleg is sikeresen futó Justified sorozat alapjaként is szolgál. Főszerepben Harry Arno, egy öregedő bukméker, aki önhibáján kívül zűrbe keveredik a helyi maffiafőnökkel, Jimmy Cappel. Harry harminc éven át szolgálta, és legalább ennyi ideig szépen csöndben meglopta Cappet, hogy régi álmát megvalósítva, nyugdíjas éveit az olaszországi Rapallóban tölthesse. A férfi még időben lelép az országból, nyomában a maffia fejvadásza, becenevén a Senki, és Raylan Givens, a Leonard-könyvek visszatérő U.S. Marshallja. Harry legnagyobb baja mégsem a menekülés, a bujkálás vagy a félelem, sokkal inkább a miami eseménydús életvitel után váratlanul rászakadó olaszországi unalom és a csöndesen kiújuló alkoholizmusa. A sztori pofon egyszerű, de bomba jól csavarodik, és Leonard száraz, szatirikus humorral karikírozza az olasz-amerikai maffia alakjait, az öregeket maradinak és merevnek, a fiatalokat végtelenül ostobának és hencegőnek beállítva. A végig izgalmas és szórakoztató mű egyetlen hibája a bántóan ócska fordítás, mely néhol remek, máskor esetlen, összességében éppen hogy visszaadja Leonard egyéniségét.

George Pelecanos: Az éjszakai kertész (Alexandra Kiadó)

A Drót (The Wire) című tévésorozat írójaként szerzett magának komoly hírnevet George Pelecanos, akinek regényeivel az évek során több magyar kiadó is megpróbálkozott. Noha az Alexandra ügyesen átvette a szerző sallangmentes, valósághű zsaru-krimijéhez passzoló borítókat, láthatóan a magyar olvasóközönség egyszerűen menthetetlenül ódzkodik a szerzőtől. Erre csak rátesz egy lapáttal, hogy műveit valószínűleg a hazai fordítók is totálisan értéktelen ponyvának ítélhették, mert a könyvekből sikerült majdnem teljesen kiölni a legmarkánsabb stílusjegyet: a zsaruk és bűnözők sajátos szlengjét és argóját. Pelecanos, akárcsak Leonard, nem foglalkozik annyit a körítéssel. Nincs látvány, nincsenek szupernyomozók, de még csak határozottan kiemelkedőalakok sem. Minden személyiség egyedi, ugyanakkor mind átlagos zsaruk egyszerű megérzésekkel és nyomozati megoldásokkal, így ez a könyv sem a feszült izgalomért, sokkal inkább a jellemrajzokért és árnyalt ábrázolásmódért szerethető.

Az éjszakai kertésszel Pelecanos megpróbált úgy eltávolodni a produceri és forgatókönyvírói munkától, hogy közben a tévézéssel szerzett tapasztalatait az irodalomban tovább kamatoztassa. A történet középpontjában három rendőr összekapcsolódó sorsa, és egy évtizedekig elhúzódó, így több zsaru-pályafutást is felmorzsoló sorozatgyilkos ügy áll. Az eset felgöngyölítése során legalább annyira megismerjük a modern amerikai családok működését, mint a máig osztálykülönbségekkel, folyamatos rasszizmussal és növekvő bűnözéssel teli washingtoni utcákat. Pelecanos nem mutat be stílusbravúrt, hazájában mégis szeretik és megbecsülik, mert az amerikai bűnözés és bűnüldözés igazi arcáról, valós helyekről és reális helyzetekről ír. Az éjszakai kertészben ehhez mérten nincsenek mesteri detektívek és szüntelen kaland, csak fásult férfiak és nők, és a körülöttük egyre gyűlő mocsok. Ritkán humorizálnak, de olyankor poénjaik a bőrt is lemarják az olvasóról. Minden negatívuma ellenére a magyar kiadás egészen élvezetes, de ha választani lehet, inkább angolul ajánljuk.

James Ellroy: A nagy sehol (Cartaphilus Kiadó)

James Ellroy alig 10 éves volt, amikor anyját meggyilkolták, az ügy – talán nyom híján, talán mert senkit nem érdekelt – máig megoldatlan. Az egyre labilisabb, téveszméktől szenvedő srác az apja halála után végleg megindult a lejtőn, narkózott, csavargott és rendszeresen börtönbe került. Miután majdnem elvitte egy tüdőgyulladás, függőségeit és depresszióját leküzdve, már absztinensként a normális életvitel mellett írni kezdett. A 80-as évek végén kezdett bele máig legsikeresebb sorozatába, ez az úgynevezett L.A. kvartett, melyben Hollywood egy apokaliptikus, dekadens világát mutatja be, ahol mindenki önző és gyarló, főszerepben a politikusok, hírességek, bűnözők és az őket hajkurászó zsaruk, köztük több valós személy is. A nagy sehol a második rész (a többi: Fekete Dália, Szigorúan bizalmas, White Jazz), és Ellroy előéletét tekintve nem meglepő, hogy egy igazi korhatáros, brutális krimi. Időpont az 1950-es évek első fagyos tele, helyszín az előítéletektől feszengő, drogmámorban fetrengő Los Angeles.

A nagy sehol 600 oldalas története rengeteg szereplőt mozgat és három különálló cselekményt indít: egy megcsonkított hulla az újév hajnalán, mely a sheriff különc emberét kivéve senki sem érdekel, egy családi gondokkal küzdő nyomozó, aki a kommunista összeesküvést leleplezve próbál felkapaszkodni a ranglétrán és egy kegyvesztett, korrupt ex-zsaru, jelenleg a hírességek és gengszterek behajtója és testőre. Az egyes szálak lassan bomlanak ki, végül fokozatosan összeérve egy szörnyű, kaotikus végkifejletben egyesülnek. Őrült dzsesszzenészek, összekaszabolt hullák, titkos konspirációk, szexuális perverziók és sötét titkaikért bármire képes rendőrök. Az egészet tovább súlyosbítják Ellroy hangulatingadozásai, néhol rideg és tartózkodó, máskor simán kiérezhető személyes ellenszenve és megszállottsága. A nagy sehol füstös, nagyvárosi lázálmát talán úgy lehetne tökéletesen vizualizálni, ahogy Alan Parker rendező tette az Angyalszív regénnyel. Bár Ellroy közismert önteltsége miatt emberileg nehezen szerethető, valóban a krimi mestere.