William Faulkner óta sejtjük, hogy valami nincs egészen rendben a Délvidéken. Vagy, ha konkrétabb akarok lenni, a Délvidékkel. A Nem vénnek való vidék olvasása után nem árasztottak el a gondolatok, nem vetődtek fel kérdések tucatszámra, nem, semmi ilyesmi nem történt. Csak egy halvány sejtelem: ha valóban elér minket az apokalipszis, ha majd egy napon valóban elpusztul az emberiség egy világméretű járvány következtében, egy dologban biztos vagyok: a Délvidék lesz a forrása.
Cormac McCarthy nevét a No Country For Old Men című könyve feldolgozásáig valószínűleg csak amerikanisztika-junkiek és kortárs amerikai irodalom-kedvelők körmölték jegyzeteik margójára, pedig szó nincs róla, hogy egykötetes, hirtelen felkapott író lenne. A Coen testvérek jó helyen voltak, jó időben – McCarthy világát ők prezentálhatták széles körben először, az eredmények az Oscar-díjátadó óta ismertek. Még továbbszőve az elmélkedést, kíváncsi vagyok, hogy a még csontighatolóbb Blood Meridianből mit tud kihozni ezek után egy Ridley Scott. Vagy hogy ki fog ráharapni a legutóbbi, Pulitzer-díjas The Roadra. Szóval most jött el talán az az idő, amikor Cormac McCarthy márquezi szintre léphet ismertségben.
A Coen testvérek adaptálási képességeiről nem tudtam meg sokkal többet a könyv során, mindenesetre abban már most biztos vagyok, hogy bárki is találta ki a “legjobb adaptált forgatókönyv díj” kategóriát, valószínűleg a karfát csapkodta otthon, a tévé előtt, amikor a No Country … kapta meg a szobrocskát. És én még azt hittem, hogy poénkodtak, amikor arra az ominózus kérdésre válaszolva, miszerint nehéz volt-e adaptálni a könyvet, azt felelték: “Nos, ahogy Ethan is megjegyezte, nem túl bonyolult, bár két ember kell hozzá: én nyitva tartom a könyvet, amíg ő begépeli a szöveget a számítógépbe.” Udvarias mosolygás újságírói részről, akkor még nem sejtették, hogy de tényleg.
McCarthy történetének plasztikussága és felfoghatósága miatt az egész eleve olyan, mint egy forgatókönyv: minimális dramaturgiai készséggel csodát lehet vele varázsolni filmvászonra, ha megfelelő helyszíneket választ az egyszeri rendező. Csupasz, néma történet – olyan, mint Dosztojevszkij analitikus regényei, csak míg azok 700 oldalon 400 oldal belső vívódásból, töprengésen és filozofálgatásból állnak, addig a mexikói-amerikai határvidék lakói nem gondolkoznak, nem vívódnak, nem töprengenek. Llewelyn Moss és Anton Chigurh, a gigászi cseppet sem mondható ütközet résztvevői legfeljebb merengenek egy apokalipszis utáni világ eszményein. Számukra már nincsen törvény, számukra már csak elvek maradtak. Az egyik már túlélte a földi poklot Vietmanban. A másik megéli és kivetíti.
Chigurh csevegése áldozataival kegyetlenebb, mint amikor vér folyik a keze által – valahogy minden áldozata rádöbben egy kicsit, hogy teljesen felesleges az életét féltenie. Ilyen körülmények között nem megváltás a halál – csak egy kapu a földi nihilből, tovább, előre. Moss menekül ebből a világból, de végig az volt az érzésem a történet során, hogy egy ilyen ember képtelen volna máshol élni. Az apokalipszis és a túlélők összetartoznak. Bell seriff memoárjai csupán, amelyek arra emlékeztetnek, hogy ezen a vidéken valaha éltek emberek is. Mára már csak a mutánsok maradtak, és ezt ő is tudja. Az egyetlen tiszteletre méltó alak a történetben – bár Chigurhban sincsen egy cseppnyi félelem se, az ő kezéhez nem tapad egyedül vér.
A Nem vénnek való vidék egy hatalmas szabadvers. Bárhol elkezdhető, bárhol befejezhető. Bart István szép, tiszta fordítása, az egyetlen vesszőt sem tartalmazó lapok, a szabad függő beszéd – tiszta, durva, zseniális visszaadása a regény hipnotikus, de egyben nap által csontig kiszívott tisztaságának. Azt hiszem, meg kell szereznem mihamarabb az összes McCarthy regényt.
Linkek: