Ha az ember egyszerre verbális és vizuális típus, akkor egy könyvnél a fülszöveg mellett a borító is könnyebbé teheti a választást egy könyvesboltban. Én például másfél órát kóvályogtam egyben, aztán végül a zsírszegény tejesdobozt vittem kosaramban a kasszához. A hátsó fedlapon csupán négy rövidke mondat utalt arra, hogy körülbelül mire számíthatok, ha elolvasom a norvég Erlend Loe 2006-ban megjelent könyvét, ami nemes egyszerűséggel a Doppler címet viseli. Egy aprócska spoiler rögtön az elején: nem a tejről szól. A tovább után kiderül, hogy akkor mégis miről.
Bevallom, voltam már annyira kiéhezve betűre, hogy tényleg végigolvastam az összes szöveget egy tejesdobozon. Bevallom, egyetlen norvég írót sem tudtam volna említeni néhány héttel ezelőttig, még ha az életem múlt volna rajta, akkor sem. Bevallom, én is furcsán néztem volna magamra kívülről, ha a kék-fehér, tehénmintás könyvet láttam volna a kezeim között a tömött villamoson. Bevallom, utólag egyáltalán nem bánom, hogy a Scolar kiadványát választottam. Sőt, az első adandó alkalommal megvettem a teljes zsírtartalmú, piros-fehér folytatást. De mire ez a nagy sietség?! Hova rohannék éppen akkor, amikor Andreas Doppler néhány hónapjának történetéről akarok értekezni?
Említett úr Norvégiában él. Középkorú, irigylésre méltó munkája, felesége, két gyermeke és szép háza van. És utálja az embereket. Erre akkor ébred rá, amikor apja halála után balesetet szenved kerékpárjával az Oslo melletti erdőben. Nem sokkal később már egy sátorban találjuk főhősünket, aki a cserekereskedelem újjáélesztésével jut hozzá szükséges tejadagjához, illetve besurranásokkal fedezi élelem- és eszközigényét. Társául az a jávorszarvas borjú szegődik, amelynek anyját a “kicsi” szeme láttára szúrja agyon, amikor a bogyószezon után már alig lát az éhségtől.
Az idő előrehaladtával Doppler kezdi egyre tisztábban látni a fogyasztói társadalom visszásságait, de a legkevésbé talán ahhoz van kedve, hogy új tudásával bárkit bármiről meggyőzzön. Hagyja történni a dolgokat, amik néha kicsúsznak ugyan a kezéből, de elhatározását – miszerint a lehető legtávolabb akar kerülni a saját és mások okoskodásától – igyekszik megtartani. A dráma és a konfliktus így kicsit valószerűtlennek tűnhet, de nincs benne hiány a regényben.
A borító egyébként nem magyar marketingfogás, bár a MiZo biztosan örömmel csapott le a lehetőségre. A mellékelt képen az eredeti kiadás látható – norvég tejesdoboznak álcázva.
Sok könyv született már az elidegenedésről, azonban a Doppler annyira vicces, annyira abszurd és annyira olvastatja magát, hogy csak ajánlani tudom azoknak, akik be merik vallani, hogy 1) végigolvasták már egy tejesdoboz összes szövegét, 2) eddig a pillanatig egy norvég írót sem tudtak volna megnevezni, 3) kiröhögnék azt, aki egy kék-fehér, tehénmintás könyvet olvas a tömött villamoson. Meg azoknak is, akik nem merik bevallani.