Danielewski írása azon túl, hogy óriási hatást gyakorolt rám, a legfurcsább regényjellegű képződmény, amit valaha a kezemben tartottam. Hozzáteszem, nem vagyok különösebb híve az irodalmi stílusbravúroknak, ebben az esetben mégis lenyűgöztek a formának a tartalom alá és mellé rendelt rendkívül izgalmas megnyilvánulásai, és a mű képessége arra, hogy befogadóját önmaga részesévé tegye. Mondom ezt úgy, hogy az interaktív regény műfajával már általános iskolában találkoztam a “Kaland, Játék, Kockázat” sorozat jóvoltából. Nem volt tehát idegen az, hogy egy könyv mint médium, utasításokat ad nekem. Természetesen ebben az esetben szó sincs valódi játékról, bár kaland és kockázat akad bőven az ép elméért folytatott küzdelemben.

Danielewski a 2000-ben kiadott House of Leaves-el debütált az irodalmi életben. Volt honnan örökölnie a lengyel származású szerzőnek a művészi vénát, hiszen édesapja az avantgarde filmrendező, színésztanár és producer Tad Danielewski, húga és alkotótársa pedig zenész (Annie Decatur Danielewski). A jó háttérnél azonban több kell a jól íráshoz, ezért szerzőnk irodalmat hallgatott neves egyetemeken, majd latint tanult, innen szerezte szerteágazó és széles műveltségét, amit a House of Leaves-ben is bőven kamatoztat az írástechnika, a stílus és a filozófiai háttér (pl. Derrida megidézése) megteremtésében.

Ahelyett azonban, hogy tovább csigáznám a kedves olvasót, itt az ideje pár szót szólnom arról, hogy miről is beszélek valójában. A mára kultikus státuszba emelkedett House of Leaves több szálon futó cselekménye két fő narrátoron keresztül mutatja be hőseit. Történik ugyanis, hogy Johnny Truant, a nehézsorsú nőcsábász-életművész, aki asszisztensként dolgozik egy tetováló szalonban, egy olyan lakásba költözik, melynek volt tulajdonosa, a vak Zampanó, tekintettel arra, hogy örökösök nélkül távozott az árnyékvilágból, mindenét maga után hagyta. Johnny lassan felfedezi a hatalmas “életművet” (egy bonyolult tanulmányt jegyzeteivel), melyet a bogarasnak tartott öregúr alkotott. A fiú egyre jobban elmerül az öreg hagyatékában, olyannyira, hogy teljesen elsüllyed benne, felemészti őt is a történet, amely egy dokumentumfilm, a neves sajtófotós, Will Navidson házát bemutató Navidson-jelentés körül gomolyog.

A Navidson rezidencia, mely az írás(ok) valódi “hőse” egy megfejthetetlen, végtelen labirintus, egy (vagy több) súlyos filozófiai kérdés emanációja, egy hatalmas kérdőjel, a zsigeri félelmek legmélyebb poklának megnyilvánulása a mi világunkban, amelynek végén nincsenek válaszok, legfeljebb, de csak nagyon kivételes esetben, menekülési lehetőség. Erről szól a dokumentumfilm, erről szól Zampanó tanulmánya és erről szólnak Truant jegyzetei is, amelyek közé minduntalan betüremkednek a fiú emlékei és életének aktuális történései, amelyek természetesen rímelnek a Navidson-jelentés lassan feltáruló iszonyatára, a totális dekonstrukcióra.

A szerző több hangon szólva hozzánk mélyíti el a kilátástalanság, elkeseredettség és izoláció fokozódó elmeborulását. Variál tipográfiával, jegyzetekhez szúrt jegyzetekkel (sőt jegyzetből induló törzsszöveggel és jegyzetekbe rejtett utasításokkal), kódolással, játszik a szavakkal, egymásba húzza, sőt áthúzza, majd kibontja mondatait, úgy szerkeszt, hogy a szöveg képe erősít rá a téboly gyakori vagy épp a megnyugvás ritka állapotaira. Azt írtam, játszik, pedig szó sincs arról, hogy irodalmi ujjgyakorlatot készített volna Danielewski. Olvasóként ugyanúgy behúz a sztoriba, mint hőseit azok monomániája. Nem tudok független maradni, együtt küzdök Navidsonnal az ismeretlen felfedezése iránti vágy és a család iránti szeretet ellentétében, együtt reszketek és izzok Johnny-val a megőrülés végső fokain, mikor már-már Hamsun Éhsége dereng fel bennem, de az amerikai nem merül oly mélyre a pátoszban, mint norvég társa.

Az érzés és az együttérzés indukálásának különleges adománya a House of Leaves fő erénye. Technikai bravúrjain túl is hat, úgy szórakoztat, hogy kénytelen vagyok gondolkodni is közben, sőt kénytelen vagyok azonosulni, mert nem lehet kívülállóként szemlélni mindazt, amit megmutat. Amikor pedig a végéhez érek a hosszú, hónapokig tartó kínlódás után, foglyul ejt az érzés, hogy újra belekezdjek, hogy még jobban elmerüljek örvényként csavarodó mélységeiben és részleteiben. Behálózó, izgalmas és félelmetes alkotás a House of Leaves, akárcsak tárgya, a mindenki életében ott kanyargó archetipikus labirintus-otthon, döntéseink, tetteink morális útvesztője és a végső lecsupaszodás.

Nem állítom, hogy könnyű olvasmány a House of Leaves, sőt, az a helyzet, hogy baromi nehéz. Aki veszi a fáradtságot, és megszerzi a már terjedelmére nézve is impozáns könyvet, számolnia kell a lehetőséggel, hogy ötven oldal után sűrű káromkodások közepette hajítja el a csodába. Én mindenesetre nem bántam meg, hogy végigküzdöttem magam rajta, és mindenképp ajánlom a kihívások kedvelőinek.

A House of Leaves jelenleg nem érhető el magyar fordításban, eredeti nyelven megrendelhető például innen.