Mondhatnám, hogy Philip K. Dick ügyén megettem már a kenyerem javát: olvastam tőle izgalmas és komolyabb könyveket, ponyva irodalmat, gyengébb és erősebb, átgondolt és összecsapott próbálkozásokat, de ekkora hülyeséghegyet, mint az Istenek inváziója, még nem. Ez a mű ugyanis, tény, hogy továbbgyúrja a Szabad Albemuth Rádió által megnyitott, majd a Valisban kumulálódó fejezetet, de ahelyett, hogy valódi értéket adna hozzá, csak beledobál még néhány szemfényvesztő elemet, amitől csak nagyobb lesz a katyvasz, és már-már egy vásári bizsukofa csillogó-villogó kirakodásához hasonlít inkább az összkép, mint egy komolyan vehető világhoz (még ha magánuniverzumról volna is szó).

Az Istenek inváziójában is megjelennek a Dick ezen írói korszakában már kötelező témák, mint a felsőbbrendű végtelen létező (vagyis Valis), a párhuzamos világ, az újjászülető megváltó, és persze az olyan régi alapelemek is, mint az unatkozó kisemberből világmegváltó hőssé előlépő figura. Az egész mégis annyira montázsszerű és csapongó, hogy ha valaki elolvassa a fülszöveget, és már a könyvesboltban az eladót is felzaklató módon, hangosan felnyög, úgy hogy “HHHE?!”, akkor garantáltan elő jön ez még a könyv során is időről-időre.

Legyen szó a sztoriról is. Főhősünk egy Földtől távoli bolygón, magánlakásában múlatja az időt általa imádott, amúgy szörnyű popikonjának lemezit hallgatva – legalábbis ezt gondolja, miközben egy kórházban, altatásban fekszik. Így éli újra a múltját, és tudjuk meg mi az előzményeket: magányában meglátogatja Jah, égő csipkebokorszerű flash-t mutat neki, majd kiadja a küldetést, hogy vissza kell térnie egy terhes nővel a Földre, hogy odavigyék a megváltót, aki majd megharcolja a megharcolni valót a gonosszal. Alapvetően ezt a történetet követhetjük végig persze a szokásos dicki csavarokkal és kitérőkkel, így megjelenik egy párhuzamos világ, Isten amnéziás lesz, megismerjük legalább tíz különböző vallás hátterének egy-egy szeletét, és arcunkba kapunk egy széjjelmisztifikált világképet, ahol ezek egy suhintásra egymás hegyére-hátára pakolhatók. És főleg ez utóbbi az a lépés, ami miatt nekem ez a regény már sok. Bírnám én az agyamentséget, de ez közel sem skizo, sokkal inkább parasztvakítás és értelmetlen halmozás.

“Én vagyok a világ mögötti létező, vagyis az ókori népek Kunkurunkja, és a testem gondolatában a mögöttes irányzék, és akkor váltam harcos istennővé, de a lényem kicsapódásából fakad a világ megteremtésének lelkülete, tehát a nevem az, hogy Tóra, de a végső ítéletkor feloldozom a Jahomat a te Jahoddal, és a maják barátjaként azt mondom, hogy bóhiszattva, uff!”

Oké, ez nem szó szerinti idézet, de nagyjából ilyen szintű szövegekre kell számítani. Dick mintha azt akarná mindenáron, és nem kevés izzadtságszag kíséretében, világgá kürtölni, hogy ő iszonyat művelt, a világ minden vallásáról tud mindent, és simán nem fél ezt egyetlen fejezeten belül végighadarni, ráadásul úgy, mintha koherens értelme is kéne, hogy legyen. Összességében maradjunk abban, hogy ha valaki Dick igazán agyament világára kíváncsi, az a Valisnál álljon meg, mert ott van a valódi csúcspontja az univerzumának, utána már csak rosszabb lesz.

Dick kritikák a Kultblogon:

• Philip K. Dick: Visszafelé világ
• Philip K. Dick: Szabad Albemuth Rádió
• Philip K. Dick: Galaktikus cserépgyógyász
• Philip K. Dick: Ubik
• Philip K. Dick: Várjuk a tavalyi évet

Linkek:

• Philip K. Dick hivatalos honlapja
• Philip K. Dick a Wikipedián
• Agave könyvek