2029-ben járunk, és pár szélsőséges vallási csoportnak hála küszöbön az Apokalipszis. Ám az igazi kérdés az, hogy miközben nukleáris sivataggá változtatjuk a Földet, ki közvetíthet minderről? Ki kapja a jogokat az utolsó fa felrobbanásáról készített videó közlésére, melyik celebritás fogja ezt kommentálni, és az utolsó netkapcsolattal rendelkező ember kinek fog fizetni a megnézéséért? Lee Konstantinou Pop Apocalypse című könyve bár a végére már egyenesen irritált, mégis olyan kérdéseket vet fel, amelyek miatt bőven megér egy blogbejegyzést.
Essünk túl a rossz részen. A legfőbb baj, hogy a könyv nem egységes. A technikai dolgok gyönyörű részletességgel, teljesen hihetően vannak kifejtve (nem véletlen, hiszen az író egy néhai Oracle fejlesztő), és a felsorakoztatott megfigyelő technikák rém ijesztőek, hiszen egy lépésre vagyunk a megvalósulásuktól. Viszont a másik fő vonulat, a politikai-vallási-kulturális rész ennek épp az ellenkezője: a legtöbb szereplő, legyen szó akár celebritásokról, akár maffiózókról, nagyjából annyira komolyan vehető, mint a Gyalogkakukkra vadászó farkas, és ez elveszi az egész könyv élét.
Az író mindezt ráadásul egy sekélyes főhőssel tetézi, aki folyton butaságokat csinál, és bármi nemű érdeklődés vagy együttérzés, esetleg kíváncsiság helyett félúton már azt kívántam, bárcsak ütné el egy autó.
Node, miért olvastam mégis végig? Azért, mert a közeljövő techno-fetisiszta mindennapjait úgy írja le, hogy szinte magától értetődő, hogy tényleg be fog következni. A netkapcsolat folyamatos, mindenkinek, mindenhol, 24/7 és minden az információ birtoklása körül forog. A könyv egyik kulcseleme egy keresőprogram, amely a mindenütt jelen levő kameráknak köszönhetően valós időben meg tud mutatni bárkit. Valahogy úgy, mintha a Google Picasa képnézegetőjének arcfelismerő funkcióját ötvöznénk a Google Street View-val és a YouTube-bal.
Ebből pedig egyenesen következik a popkultúra mindennapokba való még durvább beáramlása. A média-celebritások a program által szintén követhetők, amit ki is használnak. Brandet csinálnak saját magukból, a tőzsdére mennek, ahol a saját maguk részvényeit árusítják, és a népszerűségük, a rajongók zsongása határozza meg az értéküket. Az így megnövekedett figyelem pedig egy egész, kutatócsoportokból, elemzőkből és tudósokból álló iparág megjelenését vonja maga után.
A Pop Apocalypse egy igazán gondolatébresztő könyv. A legjobbak pedig a szatíra azon részei, amelyek olyan részletesen és hihetően vannak kifejtve, hogy akkor sem lepődnék meg, ha az — illeszd ide a kedvenc IT blogod — egyik bejegyzésében olvasnék róla. Ezek mellett viszont a Szemet szemért keresztény death metal-hip hop banda dalszövegeitől a bedrogozott szexjeleneteken keresztül a szürreális emberrablásokig és őrült vallási csoportok próféciáin át rengeteg téma van a 320 oldalba zsúfolva.
Lee Konstantinou az első könyvével talán túl sokat akart, valószínűleg élvezhetőbb lett volna, ha csak az ötletek felét írja le, és nem fitogtatja lépten-nyomon a képzelőerejét. Egy balfék főhősön keresztül nehéz a vallás és terrorizmus kapcsolatát, a szerelmi élet okozta morális válságot, a mindent átszövő technika okozta magánélet-megszűnés nyomorát, a világ végének szükségességét, a celebritások birkaként égbe magasztalását és nagyjából az élet összes többi fontos kérdését egyszerre bemutatni. Jobban jártunk volna, ha a hosszú listából kiragad kettőt.
Ám ettől függetlenül a közeljövőben játszódó sci-fiket szeretőknek mindenképp olvasásra ajánlom. A szerző nevét pedig tessék felírni valahova, nemsokára remélem, hallunk majd róla egy következő könyve kapcsán.