Ransom Riggs könyve már külsejével eladja magát, nem csoda, hogy első körben milyen pozitív volt a fogadtatása. Ha minden igaz, jelenleg is sorra nyeri a legjobbaknak járó díjakat, ráadásul már Tim Burton is jelentkezett, hogy elkészítené a filmváltozatot. Ez az egyre növekvő felhajtás viszont csak részben a szerző, mint inkább a kiadók érdeme, akik meglátták benne a lehetőséget, és ügyes csomagolással megpróbálták elfedni a hibáit. Azonban hiába adtak neki impozáns borítást és egy remek háttérkampányt, hiába olvasmányos és egész ötletesen felépített, szigorú olvasói szemmel nézve sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja.

A mű középpontjában egy Jacob nevű amerikai tinédzser áll, aki egy gazdag család lázadó fekete bárányként éli a mindennapjait. Jacobnak van egy kicsit hóbortos nagyapja is, aki mindenféle fantasztikus történettel tömi a srác fejét egy titokzatos, messzi világról, furcsa, különleges gyerekekről, szörnyekről, rejtélyről, árvaházról. Aztán a nagypapa váratlanul, szokatlan körülmények között meghal, Jacobnak pedig természetesen senki nem hiszi el, amit a halála éjszakáján látott. Így a fiú, abban reménykedve, hogy egyszerre sikerül kilábalnia a mély letargiából, és talán igazolja a sokat hallott meséket, útnak indul, hogy egy eldugott, elfeledett walesi szigeten megtalálja a történetek helyszíneit és szereplőit.

Riggs gondolta csavar egyet a középszerű történeten, és megpróbálta a saját, illetve ismerősei által gyűjtött különböző fotók egyes darabjait beleilleszteni a műbe, ezzel is kicsit fokozva a hatást. Azonban már ezzel, a könyv leginkább markánsnak és újszerűnek tartott elemével sem tudott igazán ügyesen bánni. Bár maguk a képek jók, ahogy halad a cselekmény, egyre többször válnak feleslegessé vagy olykor egészen zavaróvá, és a kezdetben egészen jól működő koncepción később egyre jobban látni, mennyire átgondolatlan és mesterkélt. Főleg az olyan esetekben, mikor a fokozatosan felépített hangulat és a sodró konfliktus közepén a szerző kényszeresen beszúr egy teljesen felesleges fotót, ami nem hogy elősegíti, hanem inkább hátráltatja, megakasztja a szárnyaló képzeletet. Mellesleg a végére sokkal jobban kezdett izgatni a fotók eredeti története: kis utánajárással bőven találni konkrét hivatkozásokat.

A könyv legnagyobb hibája mégis inkább az, hogy zsúfolásig lett pakolva félbehagyott ötletfoszlányokkal. Riggs pedig óhatatlanul is beleesik a kezdők hibáiba: sok időt pazarol felesleges dolgokra, viszont nem eleget a fontos, lényeges elemek kibontására. És mikor végre, nagy nehezen elindul a komolyabb konfliktus, kezdetét veszi a tényleges kaland, az egymásra dobált, felhalmozott ötletek alatt a regény egyszerűen összeroskad, végül idő előtt elpukkad, mint egy lufi. A 200. oldalhoz érve egyre több a logikai baki, amitől kezd unalmassá és túlságosan kiszámíthatóvá válni a könyv. Ráadásul egy ponton túl, mintha már maga a szerző sem venné igazán komolyan a saját regényét, és közhelyes, abszurd fordulatokkal próbál egy kis hatást kicsikarni. Közben elfelejti, hogy egy sajátos, egyedülálló világ kiépítésébe kezdett, aminek szilárd, kikezdhetetlen lábakon kell állnia ahhoz, hogy működni tudjon. Ezzel szemben Riggs belekeveri a mitológiát, a történelmet, de még valós személyeket is (kedvencem Jeffrey Dahmer amerikai sorozatgyilkos teljesen felesleges megemlítése), a magyarázatot pedig letudja néhány mondatban, amitől az olvasóban egyre csak gyűlnek a kétségek.

Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei könyvelőzetes

Az érdekes, de közel sem egyedülálló alapötlet, a párszor jól elkapott ritmus és atmoszféra, illetve a néhány eltalált karakter miatt érezni, hogy a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei egy zseniális, komplex regény-sorozat nyitó darabja is lehetett volna – ha a szerzője ügyesen rakosgatja a puzzle darabkáit. De Riggs maga sem tudta, hogy melyik fontosabb, a fotók, vagy a regény cselekménye, végül inkább a történet illusztrálja a fotókat, nem pedig fordítva. Így a végeredmény egyszer nem rossz, hosszú távon viszont sajnos felejthető élmény.