Richard Morgan az egyik legaktuálisabb sci-fi író, akinek a regényei folyamatosan megjelennek magyar nyelven is. Legújabb kötete, a Dühöngő fúriák (Woken Furies) a Takeshi Kovacs-trilógia befejező darabja, amiben a magyar gyökerekkel rendelkező ex-Küldött főhőst a sors szülőbolygójára sodorja, és akarata ellenére egy forradalom kirobbantására irányuló kísérlet kellős közepében, pontosabban annak a megszervezésében találja magát. Akik a Törött angyalokban csalódtak, és ezúttal egy újabb Valós halált vártak, azok megint nem lesznek elégedettek, ettől eltekintve viszont a Dühöngő fúriák egy szórakoztató olvasmány rengeteg szexjelenettel, kegyetlen harcokkal, és mindazon politikai eszmecserékkel, amik egy forradalom előkészületei során felmerülhetnek.
Elég nehéz megfelelő kategóriába sorolni ezt a trilógiát: az első része, a Valós halál az utóbbi évek sci-fi felhozatalában az egyik legjobb noir elemekkel telepakolt akciókrimi, ráadásul a tudattok ötlete – vagyis, hogy mindenkinek a személyisége tárolva van egy picinyke tokban a gerinc felett, így csak akkor halhat meg valaki, ha azt semmisítik meg – kiváló kiküszöbölése volt annak a problémának, hogy hogyan élhet túl valaki annyi brutális küzdelmet, mint a főhős, Takeshi Kovacs. A nyomozás rendkívül izgalmas volt (és tudom, hogy a nőknek ez annyira nem szempont, de férfitársaim miatt mindenképp el kell mondanom, hogy ebben a könyvben van a stílus legjobb szexjelenete), ezért a hazai közönség tűkön ülve várta a második részt, ami viszont minden elképzelésünk ellenére egy meglehetősen kiábrándító, katonás rész lett, amiben Kovacs egy speciális osztag élén a marslakók után kutatott. Igazából a Törött angyalokból hiányzott mindaz, ami miatt a Valós halált szeretni lehetett: a nyomozást, a cyberpunkos környezetet és a változatosságot egy túlontúl monoton történet váltotta fel, ami valahol félúton unalomba is fulladt.
Emiatt pedig joggal lehetett félni, hogy a Dühöngő fúriák is valami ilyesmi lesz (még a címe is hasonló), de szerencsére erről szó sincs. Nem egy újabb Valós halál, még csak nem is cyberpunk, de zömében jó megoldásokkal lavíroz a részletesen elmesélt harcok és az intellektuális pillanatok közt, a története pedig kétségkívül a trilógia legösszetettebbje. Persze azért ezt ki kell várni: Kovacs az első hatvan oldalon simán lemészárol egy tucat embert, és felszedi a NŐT is, de aztán váratlan fordulatot vesz a regény, és több mint száz oldalig ismét a zsoldosok közt követhetjük a főhőst, miközben furcsa robotok ellen harcol. Majd beindul az igazi történet: a csapatot vezető nő hardvere beszed valami vírust, és ezért a bolygó legnagyobb és hivatalos források szerint legalább háromszáz éve meghalt történelmi alakjának képzeli magát, Kovacsot pedig saját maga veszi üldözőbe. Vagyis válaszokat kell találni, de gyorsan, és ennél a résznél Morgan zseniálisan ragadja meg az alkalmat, hogy bemutassa Harlan világát annak minden földrajzi, történelmi, politikai és társadalmi jellegzetességével együtt, emberünket pedig belecsöppentse egy felkelés vezető gondolkodói körébe.
A sokszor túl hosszú, és illusztráltságában már-már az értelmetlenség határait feszegető harci jelenetek ellenére a Dühöngő fúriák egy nagyon jó könyvnek indul. A kezdeti csapongástól eltekintve hamar összeszedi magát, és megtelik mondanivalóval, ráadásul a helyszínnek van annyi egyedi vonása, hogy még az is érdekes legyen, ahogyan Morgan gyakorlatilag az egészet bejáratja a karakterekkel. Megismerjük az angyaltűz fogalmát – ami lényegében egy olyan paranormális tevékenység, minek köszönhetően amint valami fejlett technológiájú légi hajó pár száz méternél magasabbra emelkedik, a planéta felett őrködő idegen orbitálok azonnal hamuvá égetik –, elidőzünk a nagyvárosok illegális nightklubjaiban, láthatjuk a szörfösök kedvelt hullámait, de még egy virtuális szerzetesrendet is meglátogatunk. Kellően változatos és érdekes tehát a regény ahhoz, hogy kompenzálja ötszáznegyven oldalas terjedelmét. Rengeteg ideológiai kérdést vet fel politikával és vallással kapcsolatban, az pedig valamilyen szinten ugyancsak pozitívan értékelhető, hogy Morgan nem csak kerülgeti a forró kását, hanem Kovacsot igazi nézetekkel és rendes véleménnyel ruházza fel.
Hiába viszont minden, amikor a szereplők megbeszélik a megbeszélni valókat, illetve megtervezik a megtervezni valókat, és jön a megvalósítás, a regény pont abba az unalmas és túlzott akciózásba vált át, ami a Törött angyaloknak is betett. Úgy tűnik, hogy Morganre a zsé-kategóriás akciófilmek voltak nagy hatással anno, legalábbis a Dühöngő fúriák is az azokra jellemző buta jelenetekkel van tele, s bár a végén csavart csavarra vonultat fel, az összhatáson már nem képes változtatni, amin csak ront a gyakorta csupasz nyelvezet is. Azaz, harmadik nekifutásra immáron magabiztosan kijelenthető, hogy Morgan felvezetésben erős, de befejezésben gyenge. Amilyen jó ugyanis a Dühöngő fúriák első háromszázötven oldala, annyira középszerű a hátra lévő kétszáz. Az egyszeri olvasást mindenesetre megéri, ha másért nem akkor a jó és minden apró részletében kidolgozott történetért, és Harlan világának megismeréséért. Háromnegyed.
(Megkérdeztük a kiadót, pillanatnyilag az a terv, hogy jövőre a Black Man következik.)
Korábban a Kultblogon:
Linkek: