Viszonylag hosszú időbe tellett végigverekedni magam Richard Morgan Valós halál című könyvén. A terjedelem mellett ennek egyik oka a cselekmény szerpentinszerű, burjánzó, elnyújtott vonala volt, míg a másik az, hogy bár a regény kiváló minősítést érdemel, mégsem sikerült a letehetetlen kategóriába kerülnie. A Philip K. Dick díjas mű egy szövevényes, öngyilkosságnak tűnő ügy útvesztőjébe vezet el bennünket Takeshi Kovács szemszögéből. A Küldött – amolyan szuperkatona – akaratán kívül kapja a nyakába a megbízást, amire nem lehet nemet mondani. Az események igen hosszú sora vár arra, aki kíváncsi, mi is történt valójában Bancrofttal, a több, mint háromszáz éves matuzsálemmel a Földön, ötszáz évvel a jövőben.
Ami miatt mindenképpen olvasásra javaslom a regényt, az az alapkoncepció: a jövőben lehetővé válik az emberi tudat digitális formában való tárolása, egy, a gerincvelőre a koponyaalapnál csatlakoztatott mikrochip segítségével. Ez az egyszerű kis technikai fejlesztés áll a kirobbanó események és a jövőbeli világ működése mögött is, számtalan helyen láthatjuk következményeit. A legfontosabb talán ezek közül a halál átértékelése: a tudatok archiválásával ugyanis lehetővé válik, hogy szinte bárkit, bármikor újraburkoljanak, azaz új testben térítsenek magához. A büntetések tárolóba küldésről szólnak, amikor a tudatot a virtuális valóságból is kitiltják, akár néhány száz évre is, a 
bűntény súlyosságától függően. A történetben aztán előkerülnek digitális vírusok, amik a digitálisan tárolt tudat fertőzésére alkalmasak, és még több egyéb, coolabbnál coolabb következménnyel is számolhatunk, ahogy haladunk előre a törénetben. Férfiasan megvallom, nem tudtam olyan kérdést feltenni a tudattárolással kapcsolatban a regényt olvasva, amire valamilyen formában nem kaptam volna választ – ez általában nem így van, ha tudományos-fantasztikumot olvasok. Nagy pirospont jár ezért Richard Morgannak.
Keményvonalas detektívregényről beszélünk, ami leginkább Takeshi Kovács karakterében és a cselekmény néhány kiszámítható fordulatában nyilvánul meg. Nekem itt-ott kissé erőltetettek voltak a klisék, különösen a főszereplő szuperhősöket megszégyenítő sérthetetlensége volt zavaró. Ezen kívül nehezen tudtam elfogadni, hogy miként lesz egy bűnöző pszichopata különleges katonából magánnyomozó, de ez legyen a legnagyobb bajom (ha már főhős, akkor a Snow Crash hackere inkább). Szerencsére amennyi bajom volt szegény Kováccsal, annyira szimpatikusak a mellékszereplők és antagonisták, legyen szó a szuperhackerről, a matu megbízóról, a mesterséges intelligenciáról, aki a szállodát irányítja, vagy épp a főellenségről, akivel csak az utolsó oldalakon számol le főhősünk.
Nem tudok szó nélkül elmenni a könyvben szereplő szexjelenetek mellett. Amellett, hogy szerintem végtelenül idegen a műfajtól, a leírások vulgáris jellege rontotta el 
igazán a dolgot. Az ágyjelenetek nagyjából a romantikus lányregényekbe oltott olcsó pornó szintjén vannak, még jó, hogy csak kettővel kell szembesülnünk a regény során. Kevésbé zavaró, bár én biztosan megnyírbáltam volna szerkesztőként az erőszakos akciójelentek sorát. Van itt minden: terrorista robbantás, izomtibor fejelős hepaj, tűzpárbajok egész sora mindenféle egzotikus eszközzel, talán csak az autós üldözés hiányzik belőle, hogy meglegyen minden egy B-kategóriás akciófilm forgatókönyvéhez. Sajnos maguk az akciójelenetek nem annyira fantáziadúsak, bár nem nehéz magunk elé képzelni ezeket; valahogy hiányzik belőlük mindenfajta művészi vagy legalább eredeti jelleg, amitől elemelkedne a regény a puhakötéses ponyva olcsó világától.
A tudattárolás alapötletére rengeteg jól végiggondolt elemet épített fel Morgan a Valós halálban, amit csak itt-ott ront el egy-két kamaszosan túlburjánzó leírással vagy barokkos csavarral. Maga a világ izgalmas, ráadásul maradt benne bőven a folytatáshoz, amit idővel biztosan elolvasok majd.
Linkek: