Én Neal Stephenson Snow Crash-ét sokáig annak a könyvnek ismertem, ami elérte a kilencvenes években azt, amit a Neurománc egy évtizeddel előtte, és ami után az örökkévalóságig lehetett sóvárogni, mivel senki nem akarta kiadni itthon. Aztán sok-sok év eltelt, és közben persze megtanultam annyira angolul, hogy elkezdjem idegen nyelven megismerni a cyberpunk nagy alapvetéseit, meg minden mást, ami jó, s így esett meg, hogy Stephensontól két évvel ezelőtt elolvastam a Cryptonomicont, tavaly pedig elkezdtem a Quicksilvert is (sajnos időhiány miatt egyelőre félre van téve), az meg valahogy nem tudott érdekelni, hogy van már egy ideje magyarra fordított Snow Crash is. Elmondom, miért.
Nagyon egyszerű: erről a műről lemaradtam. Vagy lemaradtunk majdnem mind. Elszállt felette az idő; szavatosságában messze nem nyújtja azt, amit a Neurománc. Persze lehet, hogy ha fordítva jelentek volna meg, akkor most ez is fordítva lenne, de tekintve, hogy Stephenson nyolc évvel később írta meg a művét (1992), kijelenthetjük, hogy ő is jelentősen lemaradt valamiről, ami után talán érthető is, hogy egy idézőjelben folytatásnak tekinthető regénnyel (Diamond Age) lezárta a cyberpunkot, és úgymond továbblépett. Nem is hiába: a Cryptonomiconnal, azt követően pedig a Barokk-ciklussal akkora történelmet írt, hogy azokra a könyveire még évtizedekkel később is emlékezni fogunk. A Snow Crash-re meg nem, vagy ha igen, akkor maximum csak azért, mert majd a biográfia legelején egy félmondatban meg lesz említve, hogy Stephenson is cyberpunkkal kezdte az írást ipari szinten űzni, megannyi kortársával egyetemben.
Magával a regénnyel különösebb baj nincs: a történetet egy Hiro Protagonist nevű félig amerikai, félig japán szabadúszó hacker / überprofi kardművész / balek pizzafutár / kool koncertszervező / stbstbstb és egy Y.T. nevű Kurír lány szemszögéből keresztül követhetjük végig, miszerint a mátrixban (amit itt metaverzumnak neveznek) egy bizonyos snow crash nevű drog csinál a userekből (avatárokból) zombit, és vágja haza a hackerek agyát ezzel a való világban is. Nem elég azonban ez, a virtuális síkon kívül is elég nagy gebasz van alakulóban, amiben egyből benne van a maffia, az amerikaiak (akik tulajdonképpen már csak egy icipici országnak számítanak a franchise-ok miniállamaival teletűzdelt világtérképén), egy multimilliárdos információlord és még ki tudja, hány fura alak az atombombával közlekedő szelíd motoroson át egészen a piti gengszterekig. Ráadásul idővel az egész sztoriba bemagyarázzák a Bibliát és a Krisztus előtti ókori történelmet is, úgy, ahogyan soha nem gondoltuk volna (tulajdonképpen ez a Snow Crash egyetlen, ma is értékelhető része – Stephensonnál ez a későbbi írásaiban is valamelyest visszatérő elem lett), meg persze van egy olyan tipikus cyberpunkos befejezés is, amiben a jófiúk végül rendet raknak, de azért a happy end valahogy mégis elmarad, és csak egy szomorú, “hű de kibaszottul zord világ ez”-féle jelenettel zárul az utolsó fejezet.
S, hogy mi a bajom tulajdonképpen? Az, hogy ez az egész olyan megmosolyogtató. Egyszerűen nem lehet ezt a könyvet már komolyan venni, ugyanakkor véresen komolyan van megírva. 2008-ban már érdektelen a Snow Crash: nincs helye egy olyan világban, ahol réges-rég mindenki tud jó és modern cyberpunkot írni. Ugyanakkor hitelesen reprezentálja azt, hogy a hazai sci-fi közösség alsó szinten is legalább tizenöt évvel le van maradva a nyugat mögött. Egy olyan országban, ahol a Snow Crash-re még most is ekkora igény van, valamint Philip K. Dick és Arthur C. Clarke mellett nincs igazán más sci-fi író, aki folyamatosan annyit lenne a fórumok és a média köztudatában, mint ők (jó, nyilván ide vehetnénk még egy Asimovot, egy Lemet, meg pár másik öreg bútort, de azért mára már ők kicsit lecsengtek itthon – szerencsére), nagy baj van. Talán meg is értem, hogy egy Banks-et, vagy Morgant miért nem szeretünk, illetve, hogy miért nem kapjuk fel a fejünket például más Arthur C. Clarke-díjas írók regényeinek a hazai megjelenésére (pl. Geoff Ryman – Levegő). Bőven van mit behoznunk.
Linkek: