25 év sok idő. Ennyi idő alatt világszerte alapértelmezett életformává válik a kezdődő amerikai plázaláz, jópofa antik eszközzé lesz a kazettás magnó, valamint Jacko is a föld alá kerül a toplisták éléről. Bret Easton Ellis 25 éve alapozta meg a hírnevét Less Than Zero című regényével, aminek folytatását idén nyáron adta ki a kezei közül, kronológiai síkon haladva a szereplők életútjával. Az Imperial Bedrooms kritikája.
Igyekszem objektív lenni az elkövetkezendő bekezdések során, noha ez annak fényében nem lesz egyszerű, hogy ha választanom kéne egyetlen egy darab kedvenc könyvet, Bret Easton Ellis Less Than Zero-ját mondanám annak. Az Imperial Bedrooms pedig a kedvenc könyv második része, annak minden jó és rossz előérzetével. Mivel az ember a kedvenc könyvéről örökké tudna beszélni – amit papírra vetve látni már elképzelve is borzalmas -, ezért csírájában el szeretném fojtani azt a kifutást, hogy ez egy folyamatosan összehasonlító cikké váljon, amiből jól semmiképp nem jöhet ki egy folytatás. Mint folytatás azonban lehetetlen függetleníteni, lévén egyeznek a karakterek, egyezik a helyszín és a levegőben is ugyanaz a megfoghatatlan méreg kering, csak mondjuk az MTV kultusza cserélődött ki az iPhone-éra.
“They made a movie about us” – kezd ügyes felütéssel Ellis, a központi karakter Clay belső hangján keresztül bemutatva a kiégett és kielégületlen producerek gyermekeiből kiégett és kielégületlen producerekké váló felnőttek világát. A kezdés izgalmasan egyensúlyoz a fikció és valóság között: a Less Than Zeronak lett valóéleti filmadaptációja (ami olyan nézhetetlen lett, hogy rá kellett írni az elejére, hogy “loosely based on the novel”), a könyv elképzelt karakterei pedig pimaszul gazdag, nagyravágyó és céltalan lelkekként süppednek bele a moziszékbe megbámulni saját magukat, a főszereplő feljegyzései szerint.
Ezután feljegyzés feljegyzést követ, Clay hiperérzékeny elemzőképessége semmit sem kopott 20 éves kora óta. Ugyanúgy egy kásás szemüvegen keresztül éli meg az eseményeket, két lépéssel hátrábbról, minthogy érdemben beléjük tudjon nyúlni. A viszonylagos siker (megbízhatóan teljesítő, közepes filmek forgatókönyv írójává és producerévé vált) és az azt körülvevő érdekkapcsolatok, hazugságok és a töménytelen mennyiségű alkohol és drog mindeközben szép lassan egy szörnyeteggé változtatta az egykor szerethető, bizonytalan srácot. A könyv leginkább szívbe markoló tanulsága egy Zero rajongó számára az lehet, hogy rossz ember lett belőle. Ráadásul nem is az a féle rossz, aki kisebbségi komplexus okán stiklizik a többért, majd előbb-utóbb találkozik saját szutykos életének igazságával, hanem egy olyan rossz, aki whiskygőzös bizonytalanságában csak és kizárólag attól a gondolattól tud kielégülni átmenetileg, ha hatalmi pozíciói mentén kihasználják, miközben porig alázhatja minden egyes adagbarátját és -barátnőjét emberségükben lelkileg, illetve néha fizikailag is.
Nem lett persze mintapolgár egyik régi cimborából sem. Valaki hasonló hollywoodi háttéremberként, valaki luxuskurvák stricijeként, valaki pedig alkoholista háziasszonyként végezte abból a dél-kaliforniai elitből, amely bármit elérhetett volna. Maga a cselekmény középpontjában egy gyönyörű, ám kicsit öregecske – nyugati parti mércével értsd, húszas évek második fele – wannabe színésznő, bizonyos Rain Turner áll, aki mindent, de tényleg, mindent megtenne azért, hogy megkapja Clay legújabb filmjének az egyik mellékszerepét. Rain valódi démon, akihez ha egy férfi kicsit is közelebb kerül, gombnyomásra beleszeret; viszont kicsi és kiszolgáltatott játékos ahhoz a film világában, hogy ne tekintsenek rá birtoklandó tárgyként ugyanezek a férfiak.
Összeszorult a gyomrom annál a jelenetnél, amikor Clay a bérelt luxusapartmanja padlóján, üres vodkásüvegek és kokainmaradványok között erőszakolja meg Raint úgy, hogy az egyik kezével fojtogatja, a másikkal a mellét markolássza, a bőgő lánynak pedig azt suttogja a fülébe, hogy ha nem élvez el vele együtt, búcsút mondhat a szerepének. Mindeközben már vagy egy hónapja “együtt vannak”. Nem kell persze Rain Turnert sem félteni, nagyon is koncepciózusan csavarja az ujja köré a producereket – ahogy egyetlenegy kedvelhető, a visszafordíthatatlan rothadtságot még el nem érő karaktert sem vonultat fel a könyv.
Ellis ismételten jól teljesít a lidércesen naturalisztikus, de még pont nem hatásvadász helyzetleírásaival, valamint rövid, fájóan üres és kétoldalúan önző dialógusaival. Amiért azonban sok kritikát kapott az Imperial Bedrooms – és az elolvasás után magam is egyetértek velük -, hogy gyakorlatilag egy C kategóriás krimit kell végigszenvednünk azért, hogy megtudjuk, milyen felnőtté vált Clay, Julian, Rip és Blair. Kinek ne jönne ki a könyökén, ha azt hallja, hogy itt van egy film/könyv, ami arról fog szólni, hogy van egy szép nő, akiért három férfi is verseng, ebből kettő beleszeret, ő mindet kihasználja, majd a harmadik rejtélyes módon eltűnik. Egy olyan korban, ahol bűnüggyel kapcsolatos médiatermékeket már le se ül megnézni az ember, ha nincsenek bennük intelligens és komplex csavarok, az Imperial Bedrooms végtelenül egyszerű, már-már butának ható cselekménye meg sem közelíti az ingerküszöböt.
Bret Easton Ellis írt egy könyvet a Bret Easton Ellis rajongóknak. Azoknak, akik a Bedrooms első bejelentése óta tűkön ülnek, hogy megtudhassák, milyen felnőttek lettek a Zero gyerekeiből. Azoknak, akik titkon egy új, 2010-es Patrick Bateman eljövetelét várták és azoknak, akik a Lunar Park-féle emberi kapcsolatok korrajzában ijesztően magukra ismertek. Nekik ad is, meg nem is a könyv, mindenképpen érdemes egyszer elolvasni. Akik viszont nem ismerik az írót, vagy csak az American Psycho filmadaptációját látták, még véletlenül se ezzel a regénnyel kezdjék, mert sanszos, hogy elzárná őket attól az imádnivalóan kínzó világtól, amit a szerző az olvasói elé tárt korábbi írásaival.