Kövezzetek meg, de kevés olyan kortárs íróról tudok, aki legalább egy olyan művet lerakott az asztalra, ami kiváltotta a népharagot, és lincshangulatot idézett elő az olvasókban. Azt nincs jogom megítélni, hogy Bret Easton Ellis-nek egy utcai villanyoszlopon kellene-e lógnia az Amerikai psycho miatt, az viszont tény, hogy ez az ember valami olyat tud nagyon, amit senki más. Leírni az ürességet, ideget borzolni és gyomrot forgatni, kézen fogva vezetni 6-700 oldalon keresztül, aztán magára hagyni az olvasót egy sötét szakadék szélén. Már nem emlékszem pontosan, hogy mit vártam akkor, amikor a Glamoráma című könyvét a kosaramba ejtettem, de ezt kaptam:
Fiatal szereplők, akik az úgynevezett csúcson vannak, vagy éppen afelé igyekeznek. A helyszín egy nagyváros (New York), a szereplők sztárok, a történet botrányokkal tűzdelt, de mindenkit óva intek attól, hogy bármilyen párhuzamot keressen a korábban már kivesézett magyar botránykönyvvel. Ellis sztárjait ugyanis tényleg mindenki ismeri, és a botrány is kőkemény.
Főhősünk az új Tuti Fiú, Victor Ward. A külsőségek megszállottja, az együgyűség mintapéldánya, egy amerikai szenátor fia. Ostobaságát talán az a rész írja le legjobban, amikor nem jön rá, hogy az apja milyen pozícióra akarja jelöltetni magát, mert előrébb szeretne lépni a ranglétrán. Mi lehet feljebb egy szenátori pozíciónál? Csak nem az Egyesült Államok elnöke szeretne lenni a kedves papa? És vajon egy ilyen babérokra pályázó államférfinak mennyire tesz jót, ha ennyire sötét a fiacskája? Arról már nem is beszélve, hogy Victor modellalbuma sem vetne jó fényt az öreg karrierjére.
Egy új klub megnyitása mellett Mr. Wardnak arra is van ideje, hogy főnöke menyasszonyát ápolgassa, miközben egy szupermodellel osztja meg hivatalosan az ágyát. Aztán a hivatalos (és botrányos) megnyitó után a feje tetejére áll az élete. Egy címlapemberekből álló terroristacsoport soraiban találja magát. A helyszín Európa. És ez az a rész, ahol Ellis igazán megvillantja elmebeteg fantáziáját. Olyan filmszerű leírásokat olvashatunk egy-egy bomba
pusztításairól, hogy legszívesebben becsuknánk a szemünket, de könyv esetén nem biztos, hogy ez jó ötlet. Lehet, hogy arról is lemaradnánk, hogyan lesz a könyv végére Victor Ward egyszerre művelt és ostoba, ráadásul földrajzilag két, egymástól igen távol eső helyen.
Aki ismeri a szerző más munkáit, annak nem lesz meglepő, ha 12-13 soros mondatokkal találkozik. Azon sem fog meghökkenni, hogy néha már senki sem tudja, hogy ki, hol, mit és miért csinál. Sőt, az utolsó oldal utolsó mondata után ő is ugyanúgy lapoz majd, mint én, aztán zavart szemekkel pislog néhányat, miközben kérdések formálódnak a fejében: Mi van??? Ez most tényleg csak egy film? Ez benne volt a forgatókönyvben?