Tore Renberg kamaszhősével három éve, a Szerettem másképp is című regényben találkozhatott először a magyar olvasóközönség. Akkor egy dühös, arrogáns, de a magabiztos felszín alatt félelemmel és bizonytalansággal teli fiút ismerhettünk meg, aki egy kényes szerelmi ügybe bonyolódott. A Mégis van apám egyfajta prequelként lép elénk: megmutatja az első tizenhat évet, a folyamatot, amelynek során a félénk és törékeny Jarle öntudata lassan és talán kicsit túl későn is, de azért felébred. Ezzel párhuzamosan pedig nemcsak saját magával, de a környezetében élő többi emberrel is képbe kerül, és kénytelen megszabadulni gyerekkori képzelgéseitől, hogy beláthassa: az apja súlyos alkoholista, az anyja pedig védtelen.

Fejlődésregény tehát, emellett korrajzi regény is. Renberg nemcsak egy konkrét családról beszél, hanem a nyolcvanas évek norvég középosztályáról is. Egy törtető társadalmi réteg rajzolódik ki, mely minden idegszálával arra összpontosít, hogy az irigylésre méltóan idilli kép, amelyet saját magukról kialakítottak, nehogy bemocskolódjon. Az izzadságszagú harmónia mögött pedig régóta visszafojtott, majd bombaként robbanó indulatok és gyógyíthatatlan keserűség rejlik. A skandináv jólét csődjének toposza lassan az amerikai álom közhely-mutatóját súrolja, Renberg mégis kerüli az elnagyolt és unalmas általánosításokat (annak ellenére, hogy egyes szakaszok még így is túlírtak kissé). Az időnként visszatérő eszmefuttatások szerencsére sosem uralkodnak el a könyvön, sőt legtöbbször még humorosak is a maguk módján.

Tore Renberg

Valószínűleg ezzel is magyarázható Renberg rendkívüli sikere, mely a skandináv területek után csak most kezdi hazánkat is elérni. A komoly, sokszor egyenesen depresszív történet ellenére is oldott hangulatú könyvvel van dolgunk, mely hétköznapi dolgokról mesél hétköznapi nyelven (Ambrus Orsolya fordítása a vaskos szlengnél és a jellegzetesen norvég szófordulatoknál gyakran veszít egyébként meggyőző lendületéből). Az események feszültségét ellenpontozó könnyed légkör két tényezőnek köszönhetően jön létre. Egyrészt itt is van zene dögivel: a nyolcvanas évek rock- és punk-tendenciáit kamaszosan elnagyolt hozzáértéssel tárgyaló szereplők pattogós szópárbajai már a 2009-es nyitókönyv olvasóit is jókedvre derítette, Renberg pedig itt sem fogja vissza magát, így a legnagyobb kudarcoknál is gyógyírként hathat egy Smiths– vagy Jesus and the Mary Chain-dalszöveg.

Olyasfajta empátiával találkozunk itt másfelől, amelyet már jól ismerhetünk Nick Hornbytól, Mark Haddontól vagy épp a szintén norvég Erlend Loe-tól. Szó nincs róla, hogy a szereplőkkel röhögünk, és nem rajtuk. Igenis kinevetjük őket, mert botladozásuk néha egyenesen röhejes. Renberg viszont a fenti írókhoz hasonlóan mindig felkarolja a figuráit. Kigúnyolja őket, de a regény szálait ezúttal is úgy szövi, hogy az olvasó egy ponton váratlanul azt vegye észre: már nem a szereplőn, nem Jarlén vagy a családján nevet, hanem saját magán.