Juhász Viktor-t, az ifjú írót, műfordítót az Amerikai istenek fordítása kapcsán kedveltem meg. Nemrégiben a tavasz egyik legszebb napján találkoztunk a Füvészkertben, ahol estig terveztük élvezni a szakurát, azonban a személyzet egy rövid óra elteltével kizavart minket a kertből. Ezután a város több pontján folytattuk a beszélgetést, ami végül késő éjszakáig tartott, és számomra is nagyon érdekes, izgalmas részletekkel szolgált.
Nagyon fiatalon debütáltál íróként? Jókor voltál jó helyen?
Először cikkeket írtam szerepjáték magazinokba, ’96-’97 körül. Egyszer addig erősködtem, amíg a Talizmán nevű újságban lehozták egy novellámat, utána az egész láncreakciónak tűnt. Megkerestek a Codexesek – akkor készült az első Codex novelláskötet -, és megkérdezték, nincs-e kedvem írni nekik. Volt. És ekkor kerestek meg a Valhallától is, lenne-e kedvem az akkor éppen vérfrissítésre szoruló MAGUS franchise-ukhoz írni valamit. Tehát gyakorlatilag ’97-ben jelentek meg nyomtatásban az első novelláim, amik szerepjáték tematikájúak voltak. ’99-ben pedig a Beneficium kiadó – ők adták ki az Ars Magica novellásköteteket, ezért dolgoztunk már együtt – megkeresett engem és Szigeti Sanyi barátomat azzal, hogy a készülő szerepjátékukhoz, ami a Requiem nevet viselte, szerettek volna egy regényt. A címet és a szinopszist készen kaptuk. Aztán hozzáfogtunk, először kidobtuk a szinopszist, utána kiszállt Sanyi barátom, és ott maradtam én egy fél regénnyel, amit akkor már be akartam fejezni. ’99-ig tehát négy antológiában jelentem meg.
Van-e még műfaj a fantasyn, sci-fin kívül, amiben kipróbáltad vagy kipróbálnád magad?
Igazából mindig úgy voltam vele, hogy sosem a műfajt néztem, hanem a történeteket, amiket szívesen elmesélnék. Mindig attól szenvedtem igazából, hogy ha fantasyt írtam, az sose volt annyira fantasys, mint amennyire a fantasyt tekinteni szokták. Sci-fit keveset írtam, de az se volt annyira science fiction – valahogy szeretek több műfaj határmezsgyéjén mozogni. Igazából csomó mindenfélét szívesen írok, amit aztán később rá lehet húzni horrorra, science fictionre vagy fantasyre, némelyiket jobban, némelyiket kevésbé.
Szóval nem akarod bekategorizálni magad.
Igazából nem. Annyi mondjuk megvan, hogy jelenleg bármit írok, valami fantasztikum lesz benne. Sci-fi, fantasy, urban fantasy, horror, mágikus realizmus vagy nevezzük bárminek, a fantasztikumnak a különböző kivetülései.
A novella vagy a regény áll közelebb hozzád?
Hozzám elsősorban a novella. Novellákkal kezdtem, a regény félelmetes vállalkozásnak tűnt, és miután írtam egyet, látszott, hogy ez tényleg az. Egy novellának belátható vége van, rövidebb, kompaktabb dolog. Olvasóként is jobban szeretem a novellákat, ami általában ritkaság. Az a kiadói alapgondolat szerte a világon, hogy (főleg manapság) a novella nem éri meg, nem olvassák. Amit az olvasó a pénzéért kap, az minél hosszabb, minél nagyobb legyen, és amennyire én a cikkek alapján látom, ebben van valami. A novella mostoha sorsú műfajnak tűnik számomra.
Nem éri meg kiadni novellákat?
A kiadók szerint antológiát kiadni üzleti öngyilkosság. Ellenben minél több kötetes, minél vastagabb könyvekből áll egy sorozat, az jó, mert az olvasók azt szeretik.
Melyik művedre vagy a legbüszkébb? Miért ajánlanád az olvasóknak?
Igazából két novellám van, amit bármikor bárkinek szívesen tukmálok. Az egyik A Rádiumember magányossága című, az Átjáróban megjelent írás. Egy fiktív Budapesten játszódik, és azt a kérdést boncolgatja, mi történt volna, ha élt volna itt egy teljesen amerikai stílusú szuperhős, ebben a nekem nagyon tetsző környezetben, egy art deco felhőkarcolókkal, zeppelinekkel, magasvasutakkal telezsúfolt, négymilliós Budapesten. Ezt az írásomat nagyon szeretem. Illetve volt a Delta Visionnek a Hetvenhét című antológiája. A Hetvenhétben megjelent novellám arról szól, mi történne akkor, ha egy klasszikus mesehőst (konkrétan Almafit) elkísérne egy valóságshow-szerű forgatócsoport.
Több álnéven is írtál. Mi a története ezeknek?
Két regényhez, illetve egy kapcsolódó novella erejéig használtam álneveket. Felkérésre készült munkák voltak, hozott anyagból – tehát mások által kidolgozott világokhoz, a Requiem és a Héttenger szerepjátékokhoz. Nagyon szerettem írni ezeket is, de mégis más egy mások által berendezett színpadon mozgatni szereplőket, mint teljesen kötetlenül, kompromisszummentesen dolgozni. Ezt a kis távolságtartást szerettem volna az álnévvel jelezni. Ha most kezdeném, talán a korai szerepjáték-antológiákba is álnéven írnék, bár igaz, ott sokkal nagyobb szabadságot élveztem, mint a regényeknél, szóval ki tudja.
Mennyire kapsz és kaptál visszajelzéseket az írásaiddal kapcsolatban? Mennyire ösztönöz vagy vet vissza a kritika?
Viszonylag kevés kritikát kaptam. Viszont nagyon szerencsés vagyok, mert amiket kaptam, azok támogatóak voltak, és ez nagyon nagy lendületet ad. Néha becsúszott, hogy ez nem tetszett, vagy az nem tetszett, de összességében eddig iszonyatos ledorongolásokat nem kaptam sehol. Általában konstruktív kritikákról van szó.
Téged a pozitív vagy a negatív motivál jobban?
Sajnos a pozitív.
Miért sajnos?
Mert a konstruktív negatív kritikából többet lehet tanulni. Arra teljesen nyitott vagyok. Az viszont nem motivál, ami csak nagyon negatív, ami nem mond konkrétumokat, csak azt, hogy ez rossz. Ahol konkrétumokat említettek, abból tudtam tanulni.
Mi az, ami téged írásra inspirál? Honnan jön a kreatív energia? Miből szoktál ihletet meríteni az alkotáshoz?
Azt, hogy honnan jön, azt nem tudom. Hogy miért írok történeteket, ez szerintem minden szerző alapvető kérdése, amire a legtöbben nem tudnak válaszolni. Én úgy vagyok vele, hogy ez egy belső kényszer. Eszembe jut egy történet, és azt szeretném elmesélni. Az ihlet az film, zene, könyv, röviden. Engem egy időben nagyon inspiráltak – és most is szokott – mások írásai, mert ha jó dolgot olvasok valakitől, akkor mindig feléled bennem, hogy igen, ezért jó ezt csinálni, milyen jó leírni ilyen dolgokat, milyen jó, ha ezt kiváltod egy olvasóból.
Mostanában kiváló alkotások magyarítójaként lehet találkozni a neveddel. Honnan jött a váltás? A fordítás talált meg téged, vagy te a fordítást? Felkérésre vagy magadnak dolgoztál először?
Mindig is szerettem volna fordítani, de sose foglalkoztam ezzel, egészen az egyetemig, amikor egyszer adódott egy lehetőség. Megkérdezték, valami újságba lefordítanék-e pár cikket, fizetnének érte, és mondtam, hogy jó. Ez ilyen prózaian indult. Jártam fordítás szemináriumokra is, mert érdekelt ennek a mechanizmusa. Szerintem magamtól két novellát fordítottam le csak úgy, a saját szórakoztatásomra, és úgy éreztem, hogy ezt szeretem csinálni. Utána szintén valaki ajánlott egy komolyabb fordítást, azt elvállaltam, utána jött még egy, egy még komolyabb, és egyszer csak észrevettem, hogy fordítok. Szép fokozatosan jött.
Melyik a legkedvesebb fordításod? Melyiket szereted legjobban így utólag?
Három küzd ezért a címért. Az egyik Jonathan Coe Trógerek Klubja című regénye, aminek semmi köze a fantasztikumhoz. Ő egy kortárs angol szerző, ez a regény a ’70-es években játszódik, rendkívül szórakoztató és egyszersmind komoly is, valamint jól meg van írva. A másik pedig a Perdido pályaudvar, végállomás Miéville-től, mert abban nagyon sok munkám van. Fogalmam sincsen, olvasói szemmel milyen, én a magam részéről elégedett vagyok vele, és ez egy jó érzés, mert nagyon sok kreatív energiát tettem bele. A harmadik pedig Neil Gaimantől az Amerikai istenek.
Hogyan oldottad meg azokat a nyelvi leleményeket, amik a Perdidoban vannak? Mennyire volt nehéz munka?
Eléggé, de sok időm volt rá szerencsére. Nem vagyok nagyon frappáns a szómagyarításban, de van egy lassú módszerem: gyakorlatilag névötleteket dobálok halomba, és időről-időre előveszem őket. Akkor kiesnek azok, amikről tudom, hogy biztos nem, és marad néhány, akkor azokat megint félreteszem. A Perdido nevei egy-másfél hónap alatt kristályosodtak ki.
És mennyi idő lefordítani mondjuk egy Perdido pályaudvart? Vagy esetleg az Amerikai isteneket?
A Perdido pályaudvar meglehetősen különleges eset volt, nagyon sokáig tartott. De alapjáraton, ha az ember csak fordítással foglalkozik, akkor egy átlagos méretű könyv, ami mondjuk 300 oldal, az egy hónap. Szerintem én csak átlagosan gyors fordító voltam. A Perdido viszont egy évig tartott, szünetekkel.
Van olyan fordítás úgy általában az angolról magyarra fordítások között, amiket példaértékűnek tartasz?
Igen, csak hirtelen nehéz példát mondani. Rushdie fordítója, Greskovits Endre, őt nagyon tisztelem fordítóként. Rushdie-t nem könnyű fordítani.
Amikor elvállalsz egy munkát, mi alapján döntesz? Számít-e, hogy érdekes olvasmány legyen, tehát amit amúgy is elolvasnál vagy olvastál már?
Számít, de az a szerencsés eset, amikor az ember úgy kap könyvet, hogy már ismeri, vagy tudja, hogy jó. Általában ismeretlen szerzők ismeretlen könyveit kapja meg az ember.
Tehát elvállalsz mindent, amit kapsz?
Igen.
Volt olyan, amikor nagyon szenvedtél fordítással?
Volt. Nem akarok konkrétumot mondani, mert nem voltak rossz könyvek, csak én szenvedtem velük, általában azért, mert nem nekem szóltak. Volt olyan könyv, amin azért szenvedtem nagyon, mert amúgy íróilag teljesen jól megcsinált módon ellenszenves főhőse volt. És ha az ember fordít, akkor ezt sokkal jobban átéli, és én nagyon tudtam gyűlölni ezt a főhőst.
Van kedvenc olvasmányod, amit nagyon szívesen lefordítanál, ha alkalmad nyílna rá?
Most már igazából nincs. Egy időben volt.
És melyik?
Nagyon szívesen lefordítottam volna a teljes Neil Gaiman életművet, mert nagyon szeretem a dolgait, de úgy alakult, hogy nem én csinálom. A legszívesebben az Amerikai isteneket fordítottam volna, és az meg is lett. A Neverwhere még az, amit nagyon szeretek olvasóként, de az egy fordítói rémálom szerintem. Hamarosan meg fog jelenni magyarul, majd kiderül, hogyan oldották meg. A Neverwhere a londoni metróban játszódik, egy londoni metróban létező fantasy világban, ahol az összes poén a londoni állomásnevekre épül. Ez lefordíthatatlan. Igazából ha eljutottam volna oda, hogy én fordítsam, sokat gondolkodtam volna rajta, hogyan lehetne ezt megoldani, de 100%-osan ezt nem nagyon lehet, mert sokszor angol szavak kiejtésére építi a poént.
Mennyire tudod, mennyire akarod belevinni a személyiséged a fordításba? Mennyire érzed magadénak a művet, ami gyakorlatilag a te írásod, hiszen te írtad meg magyarul.
Hát igazából nem teljesen. Ez most lehet, hogy nagyon sarkos, de ha az ember fordít, nagy eséllyel beleviszi a saját stílusát valamennyire. Szerintem vannak fordítók, akiket fel lehet ismerni. Biztosan vannak kifejezések, amiket csak én használok. Egy-két szóról tudok, ezeket valószínűleg más nem úgy használná.
El tudod olvasni a saját fordításaidat? Amikor már kész vagy vele, előfordul, hogy egy év múlva leveszed a polcról, és elolvasod a könyvet, és élvezettel végig tudod olvasni?
Ilyen nincs. Azért nem jó ez, mert úgyis azon gondolkodnék, hogy most hogy csinálnám, vagy miért így csináltam akkor.
Modern angolt szeretsz fordítani vagy archaikusabbat?
Modernt, mindenképpen. Nagy dózisokban nem került elém archaikus szöveg, legfeljebb dialógusok erejéig. Magyarul nagyon óvatosan bánok az archaizálással, mert iszonyatosan könnyen el lehet veszni benne, nagyon mesterkélt lesz a szöveg.
Elvállalnád-e Magyarországon egy könyvkiadó vezetését?
Most nem. Kategorikusan nem.
Miért?
Mert én nem vagyok egy vezető típus. Legalábbis most éppen nem vagyok az.
De mi a véleményed úgy általában a könyvkiadási bizniszről Magyarországon?
Minden tiszteletem azé, aki csinálja, teljesen komolyan. Szerintem könyvkiadót üzemeltetni, ahhoz kell egy olyasfajta elhivatottság, amit én nagyon tisztelek. Teljesen felnézek rájuk.
Van kedvenc könyved?
Az abszolút kedvenc könyvem a Végtelen történet. Az az, amit újra szoktam olvasni bizonyos időszakonként.
És milyen nyelven olvasod?
Magyarul. Azt mindig is csak magyarul olvastam. Nagyon szeretem.
Más kedvencek?
Hangulatfüggő, mikor mi. Ray Bradburynek nagyon szeretem az írásait, a Marsbéli krónikákat szoktam néha elővenni, és egy-egy történetet választani belőle, mert Bradbury csodálatosan ír, és egyszerűen szép olvasni.
Volt olyan írás vagy film vagy zene, ami konkrétan megihletett, amiből született valami, amit te alkottál?
Áttételesen inkább, konkrétan sosem. A Relikvia a Gathering énekesnőjének van ajánlva. Szigeti Sándor barátommal mind a ketten nagyon sok Gatheringet hallgattunk, és valahogy ez nagyon rányomta a bélyegét az ötletelés fázisra. Plusz volt benne egy női főszereplő, aki picit talán magán viselte az énekesnő személyiségét, valahogy rá gondolhattunk, amikor megszületett.
Milyen nyelveken olvasol?
Angolul. Egy időben egy-két könyvet elolvastam spanyolul, meg egy-kettőt németül, de angolul sokkal könnyebben olvasok, a másik kettőből folyamatosan szótáraznom kell, és az nagyon lelassítja.
Milyen terveid vannak a jövőben írással, fordítással kapcsolatban?
Írással kapcsolatban konkrét dolgok vannak, amiket be kéne fejeznem. Több ilyen is van, az egyik egy novella, illetve több novella gyakorlatilag. A barátaimmal közösen tervezünk egy antológiát, ami egy nagyon jó ötletre épül, de ez még viszonylag titkos, többet nem mondhatok. Olyan novelláskötet lenne, ahol négy szerző állítja össze a novellákat, és valahogy próbálunk hatni egymásra. Ide kellene megírnom az én részemet, amivel még adós vagyok. Illetve van egy több éve készülő, és egyelőre kényszerszüneten levő regényem, amit egyszer jó lenne befejezni.
Linkek: