Egy barát vagy családtag elvesztését mindig nehezen lehet feldolgozni, de ha öngyilkosságról van szó, akkor még szörnyűbb elfogadni egy hozzánk közel álló halálát. Egy ilyen tragédia feldolgozásának kulcsa a megértés és az emlékezés, még akkor is, ha a múlt eseményei egy sötét titok fátyla mögé rejtőznek. Veronica Hegarty bátyja, Liam halála miatt idézi meg a múlt szellemeit, valós, illetve kitalált emlékekbe kapaszkodva igyekszik elviselni a gyászt, de a halott testvér sírjánál az addig eltemetett titok mégis életre kel. Anne Enright néhol költői magasságokban szárnyal, majd a nyers, sokszor borzalmas realitás talajára húz le egy ír család négy generációs történetének bemutatásakor A gyászoló gyülekezet című regényében.
Az írónő negyedik regénye 2007-ben elnyerte a legrangosabb brit irodalmi díjat, a Man Booker Prize-t. Lényegében anonimitásból kiemelkedve egycsapásra nemzetközi ismertségre tett szert Enright, aki korábban tévéműsorok producere volt. 1993-ben vált főállású íróvá több hónapig tartó depresszióból kitörve. A munkájába belefásult Enright az írásra és az anyaságra koncentrálva tehát harmincon túl változtatta meg gyökeresen életét. A nagyobb sokkokat szerinte minél fiatalabban érdemes átélni, mivel így gyorsabban tudják helyrerakni az emberek a saját széthulló világukat.
A gyászoló gyülekezet főhősnője, Veronica 39 évesen él át egy ilyen sorsfordító krízist. A hozzá legközelebb álló testvére, Liam mindig is a Hegartyk fekete báránya volt, halálát is alkoholizmusa okozta. A népes családdal szemben viszont Veronica tudja, hogy az öngyilkosságig vezető 
alkoholizmus mögött egy gyermekkorban átélt megrázkódtatás állhat, amelyről hosszú évekig senkinek sem mesélt. A múlttal való szembenézés nehéz a nő számára, hiszen az elhallgatott titok a férjével való kapcsolatát is megmérgezte. Először úgy tűnik, hogy Veronica csak azért pörgeti vissza a gyerekkori élményeket, hogy pozitívumokat ragadjon meg a testvérről. Nem tiszták a képek, a fekete lyukak kipótolására ugrik vissza egészen a nagyszülők megismerkedésének történetére, mert mint később kiderül, a nagyszülőknél töltött nyár nyomta rá bélyegét végérvényesen saját és Liam életére.
Természetesen a valós eseményeket Veronica nem ismerheti, ezért romantikus fikcióként indítja a történetet. Közben vissza-visszatér a jelenbe, a temetés előkészületei, a virrasztás és maga a szertartás jeleneteinek elbeszélése között tárul elénk a szomorú családi história. Liam elvesztésének elfogadásához Veronica sorra veszi mindazoknak a halálát, akikkel kapcsolatban volt. A regény egyre sötétebb, mivel a jelenhez közelebb érve egyre kevesebb homályos rés marad az emlékek között. A gyász erősödik, míg annyira elviselhetetlenné válik Veronica számára, hogy teljes depresszióba zuhan. Gyötrelmes, amíg be tudja magának és mindenki másnak is vallani, mi történt harminc évvel ezelőtt. Még nehezebb, amíg erőt tud venni magán ahhoz, hogy együtt tudjon élni a történtekkel és az emberekben egyszerre lakozó vággyal és gyűlölettel.
Egyszerűen szép, ahogy a kitalált és a valós, a múlt és a jelen összetalálkozik. Emellett, Enright stílusa váltakozva súrolja a fekete humort és a lírai magasságokat, de erőteljesen pofoz arcon taszító közönyösséggel, nyers indulatokkal és kiábrándító testiséggel, miközben csak nagyon ritkán csepegtet reményt. Annyira őszinte a könyv, hogy azt sejthetjük, önéletrajzi ihletésű. Enright azonban nem saját élményeiből építkezik, de mivel sajnos mindenki elveszített már, vagy a jövőben veszíthet el valakit szerettei közül, ezért A gyászoló gyülekezet valahol mindenki számára személyes lehet, ugyanis arról szól, hogyan lehet túlélni mások halálát.
Linkek: