Az egész úgy kezdődött 1996-ban, hogy a BBC felkérte Neil Gaiman-t, írja meg egyik új, a londoni metróban játszódó sorozatuk (Neverwhere) forgatókönyvét. A sorozat hat epizódot ért meg, Gaiman rengeteg ötlete landolt volna még így is kukában, ha el nem határozza, hogy könyvet ír belőle. így született a Sosehol (Neverwhere) című regény, ami több átdolgozás után végre 2008-ban látott napvilágot hazánkban, az Agave Kiadó gondozásában.
Olvass róla, és nyerd is meg a könyvet itt és most!
A fordításról elöljáróban annyit, hogy Pék Zoltán egészen jólmegoldotta a feladatot, csak néhány esetben éreztem elfojthatatlankésztetést arra, hogy sikoltozva a sarokba vágjam az egészet, dementségére legyen mondva, nem volt könnyű dolga.
Gaiman természetesen ez alkalommal is varázsol. Bepillantást kapunk magával ragadó, borzasztó, gyönyörű, kaotikus, de mégis értelmezhető fantáziájának, álmainak világába. Mostanra, hogy negyedik regényét is elolvastam, kirajzolódni tűnik egy séma, amit szerzőnk rendszeresen használ. Lényegében arról van szó, hogy egy tökéletesen hétköznapi(nak tűnő) figura egyik pillanatról a másikra átkerül egy abszurd, meseszerű, idegen világba, ahol kicsúszik a lába alól a talaj, és újra kell építenie önmagát, át kell rajzolnia összes kapcsolatát, az egész életét. Végül az új terep válik igazi otthonává. Ezt az egyszerű mintát azonban annyi színnel és fordulattal képes megtölteni, hogy fel sem tűnik a “csalás”.
Richard Mayhew jómódú, ifjú bankár. Az élete sínen, hamarosan összeházasodik gyönyörű, intelligens és sikeres barátnőjével. Éli a londoni yuppie pénzelit kissé unalmas mindennapjait, amikor egy “sűrű” éjjelen szó szerint a lába elé zuhan egy különös, súlyosan sérült teremtmény, akit nemes egyszerűséggel csak Ajtónak neveznek. Richard úgy dönt, nem hagyja magára a szerencsétlenül járt Ajtót, s ezzel a döntéssel végleg megpecsételi saját sorsát is.
A szintén a szerző védjegyének tekinthető odisszea a londoni metró állomásain, az alsó Londonban vezet végig. Richard és Ajtó mellett olyan mellékszereplők szórakoztatják az olvasót, mint a szívességkufár de Carabas márki, a világirodalom (számomra) egyetlen hiteles női harcosa, Vadász, számtalan patkány és hajléktalan, egy igazi angyal és a földkerekség legkúlabb és kétségkívül legérzéketlenebb bérgyilkos duója, Mr. Croup és Mr. Vandemar.
Gaiman a lecsúszottak, a “másik világba” kerültek életét olyan bizarr mesévé álmodta, ahol az átlagember a legnagyobb hőssé, a mitikus teremtmény, konspiráló és igazán nagy tétben játszó kegyetlen szörnyeteg sakkjátékossá válhat. A cselekmény mélyen megérinti a főhőst és rajta keresztül a vele könnyen azonosulni képes olvasót is. Gaiman ügyesen és elegánsan játszik velünk. A hétköznapi Richard zavarodott lelki állapotába rendkívül könnyen bele tudjuk élni magunkat. Ez a “külső” nézőpont teszi bárki számára élvezhetővé ezt a különleges írást, amely olyan színes, mint egy szédítő, alvilági karnevál. A sztori pedig szokás szerint magával ragadó, bőven van okunk izgulni a cseppet sem egydimenziós hősökért, s a meglepő fordulatok végig fenn tudják tartani az érdeklődést a cselekmény iránt. A könyv fontos erénye még ezek mellett a remek (bár néhol meglehetősen fekete) humor és a megrendítő szépség és humánum.
Kétségtelen, hogy a Sosehol egy (főként) felnőtteknek szóló mese, ami arra késztet, hogy eldobjuk kicsit racionális énünket, és ne féljünk mosolyogni egy érdeklődő tekintetű városi galambra vagy akár egy csatornapatkányra is. Ha késztetést érzünk rá, lehajoljunk hozzájuk (s persze csak ha nem figyel senki), megkérdezzük, hogy van de Carabas márki.
Játék:
Most ennek a könyvnek egy példányával lehetsz gazdagabb, ha jól válaszolsz a következő kérdésre, és a megfejtésed e hét vasárnapig (augusztus 10.) beküldöd az info kukac kultblog pont hu címre!
Kérdés: Melyik londoni metróvonalat zárták be tavaly decemberben és mi volt ennek a színe?