Embernek lenni néha gyomorforgató dolog: önzők és hazugok adják egymásnak a kilincset, álszent barátok, sérült karakterek, sérülékeny identitások kapaszkodnak egymás mellett a metrón. Ungvári Tamás előválogatott emlékei egy zavaros kort idéznek fel, ahol “mást fecsegett a felszín és mást morajlott a mély”. Könyvbe fűzött történetei komplikáltak, szeszélyesek és törékenyek, mint maga az élet is. Kódrendszert ad karakterek megértéséhez, akik semmiképp sem szerethetőek, de mindig valódiak, és akiknek miniatűr történeteiből kirajzolódik Magyarország: úgy, ahogy a huszadik század fejetlensége kirajzolódni engedi.

Mert Ungvári Tamás enciklopédiasorozatának negyedik kötete nem annyira önéletrajz, mint arcképcsarnok: Ungvárival együtt furcsán méregetjük a falakra kifüggesztett portrékat, hogy elemzéséből, százféle archoz kapcsolódó százféle történetéből megértsük a kort, és lassan, lassan megértsük őt magát is. “A világban két fontos dolog van: a pletyka és a metafizika” – idézi Ungvári Emil Cioránt. Pletykákat gyűjtött ebbe a könyvbe, szeszélyesen csavarodó anekdota-füzért híresekről és hírhedtekről, nagy túlélőkről, élő halottakról, feleslegesekről.

Ungvári Tamás

Hogy boldogul az atyafiságok, kölcsönös szívességek behálózta országban az, aki senkinek sem fia-borja? Szerkesztőségek mindennapjait vázolja fel Ungvári a cenzúra tombolásának idején, majd az amerikai lehetőségek lenyűgöző voltát szegény, kommunizmushoz szokott magyarnak. “Ha drámaként fognám fel a pályámat, akkor abban a mellékszereplők és statiszták nagyobb szerepet kapnának, mint a főhősök” – írja, és mellékszereplőit kegyetlen valójukban kelti életre, jobbára gyenge, történelem dobálta bábfiguraként. Természetesen egy önéletrajz mindig a sérelmek története is: hisz ki más tenné őket szóvá, mint maga az emlékező? Ungvári történetei olykor azonban kényelmetlenek.

Mert könnyen kritizálja a túlélő a halottakat, akik már nem tudnak visszavágni, a vádakra érdemben felelni. Több évtized elmúltával könnyedén húzza meg a visszatekintő annak a vonalát, mi lett volna helyes, könnyen illusztrálja ábrákkal, mikor, kinek, mit kellett volna tennie. Néha az az érzésem támadt, mintha Ungvári azért ült volna le emlékezni, írni, hogy mentegesse önmagát, miközben súlyos dolgokat (bizonyítottakat és bizonyítatlanokat vegyesen) megörökít az utókornak olyanokról, akik válaszul legfeljebb csak a sírjukban tudnak forgolódni egyet-kettőt. “Primo Levi, Auschwitz krónikása igaz tanúnak csak a halottakat tekintette, mert a túlélés erkölcsi kockázattal járt” – írja maga Ungvári is, mintha érezné, miféle gondolatok bántanak.

Talán naiv vagyok, de én még mindig vallom azt a hemingwayi elvet, hogy az írónak véreznie kell. Felhasítania a mellkasát és őszintén megmutatnia önmagát az olvasónak. De Ungvári ebben a könyvében csak álruhákat lobogtatott: mint Gatsby ingei, úgy repültek elénk szédítő zűrzavarban, elkendőzve a lényeget. Az író fiatal önmaga a könyvben egy ösztönös zseni, aki mindig a helyes kőre lépett, akit száz vihar tépett, mégis végig megmaradt önmagának, aki mindig a helyes emberekkel barátkozott a helyes időben. Aki még fecsegni is mert a diktatúrában. Az erkölcsiség egy romlott társadalomban.

Ez a karakter nem hat élőnek, mert nincs ember, aki ennyire tökéletes lenne. A könyv izgő-mozgó, élénk színekkel megfestett arcképeihez képest statikus, egyoldalú, élettelen, valóságtalan. Inkább hat szubjektív álomképnek, és zavaró, hogy az író örökké kritizáló, örökké csipkelődő, mások hibáját ilyen precízen napvilágra emelő keze megenyhül, ha az időbe vetett, fiatal önmagát nézi. Átkozott nosztalgia! Mindig szebbnek tünteti fel az éveket, hősiesebbnek a hősöket. Ungvári a huszadik század kiemelkedő karaktere, élete semmiképp sem nevezhető mindennapinak: erre az életre lettem volna kíváncsi, amikor a könyvet a kezembe vettem. De a leírtaknak, sajnos, nem sikerült az emberhez közelebb vinniük.