Amikor véget értek a nagy világháborúk, a katonai fejlesztési kapacitásokat végre békésebb területeken lehetett felhasználni. Rengeteg fejlesztőmérnök, berepülő pilóta vagy fegyvergyári munkás maradt feladat nélkül, de nem sokáig. A “hidegháború” intenzív fegyverkezése lekötötte a szabad kapacitásokat. Az űrhajózás került a figyelem középpontjába. A levegőt már meghódították, a fejlődés nem állhatott meg, a világűr lett a következő cél. Volt valaki, aki ezt az Amerika fejéből kipattant világot személyesen látta, és úgy meséli el, ahogy senki más.
Szinte az egész emberiséget lázban tartotta az a hihetetlen mértékű fejlődés, amely emberöltőnyi időszak alatt a szemük előtt zajlott le. Először csak rakéták repültek az égbe, aztán már állatokat, végül pedig embert is szállítottak, mégpedig először egy orosz férfit. Az amerikaiakra várt a következő nagy dobás, a Holdra szállás. Az előkészületeket televíziók képernyőin, mozik híradóiben követhették nyomon mindenfelé, de a propaganda színfalai mögé kevesen láthattak. Századnyi tudományos-fantasztikus irodalom és ezrednyi képzelődés válhatott valóra. Elképesztően izgalmas téma volt a Holdutazás kérdése, amely számtalan filozófiai, metafizikai és technikai jellegű kérdést is felvetett, sőt néhányat meg is válaszolt.
Ekkor döntötte el egy fiatal, olasz újságíró, hogy tudósítani fog az eseményekről, mégpedig elutazik az USA-ba, és első kézből szerez információkat. Oriana Fallaci először járt az Egyesült Államokban. Megérkezésével kezdődik a Ha meghal a nap című regény. Tudósításokat akart írni, de végül naplószerű útikönyve nagyregénnyé terebélyesedett.
Fallaci, a vidéki olasz lány tulajdonképpen édesapjának írja emlékezéseit, annak az embernek, aki nem tud mit kezdeni az űrkorszakkal. Ő, aki emberi-földi léptékkel mér nem tudja, nem akarja értékelni a változásokat. Az írónő azonban képes elérni, hogy még az is élvezettel olvassa beszámolóját, akit általában a technika fejlődése hidegen hagy. Ő maga is nehezen küzd meg a modern kor újdonságaival, csetlés-botlását őszintén felvállalja. Szemszögébe helyezkedve vele együtt lelkesedhetünk Ray Bradbury, a nagy tudományos-fantasztikus mesélő álmaiért, vagy a V2-ket tervező német feltaláló-mérnök Mars-expedíciójáért. Találkozhatunk a valóra vált álmokkal, a rakétaemberrel, az űrrepülővel, a forradalminak számító instant ételekkel, általában véve az egész, gombokkal vezérelhető, új világgal.
A visszaemlékezések gerincét azok az interjúk képezik, melyeket Fallaci az űrhajósjelöltekkel készített. Futószalagon zajló, PR célú beszélgetésektől jutunk el a mély emberi kapcsolatokat is megalapozó eszmecserékig, vitákig. Ezekből rajzolódik ki az új korszak úttörőinek sorsa. Fallaci közben folyamatosan reflektál az elhangzottakra, magyarázza és értelmezi őket, vagy pusztán az érzelmeit fejezi ki velük kapcsolatban. Mindezt kedves humorral vagy fanyar iróniával teszi.
Párhuzamosan rajzolódik ki az űrutazásra készülő jelöltek története és a szerző gyermekkora. Egyszer bájos, máskor gyomorszorító, háborús emlékek keverednek izgatott várakozással, hogy ki lesz az, aki végül feljut a Holdra, az a három szerencsés, akinek nevét a történelemkönyvek is jegyezni fogják majd. A személyes emlékezet színezi ki a tényeket, teszi közelivé, megélhetővé az olvasó számára.
A regény érdekes lehet mindenki számára, aki még mindig nem barátkozott meg az űrkorszakkal vagy éppen ellenkezőleg, érdeklődik a téma iránt. Előbbiek számára az álmodozó-naiv, de a háború borzalmait is megélt író perspektívája lehet érdekes, aki a legelméletibb eszmefuttatást is képes érdekesen tálalni. Utóbbiak pedig ott állhatnak az űrhajózás bölcsőjénél, megismerhetik e korszak hajnalát, középpontban az emberi tényezővel.
Széljegyzet (oizys mondja)
Ha kellene választanom egy legkedvencebb könyvet az egész (általam olvasott) világirodalomban, az biztosan a Ha meghal a nap lenne. Ez egy nagyon súlyos kijelentés, de már többször átgondoltam, és tényleg így van. Nem az űrkutatásért rajongok ennyire, de az a stílus, ahogy Fallaci megírja az élményeit ennek a kornak a hajnalán, elhiteti velem, hogy az űrhajósok tényleg a világ legnagyobb hősei. Alapból szeretem azt az újságírói stílust, amivel számomra sokkal átélhetőbben jön át a történet, mint egy szokásos szépirodalmi könyvben, Fallaci pedig egy olyan gonzót visz a mesélésbe, hogy én leszek Amélie szeme, amivel hatalmas halszemoptikán át látom a fölém tornyosuló nagyvilágot. A hatalmas, roppant csodákat, a hihetetlen újdonságokat, és tényleg én leszek ő, aki egyszerre megrémülve és odaadó lelkesedéssel néz azokra az emberekre, akik egy új fejezetet nyitnak a történelemben. Soha nem olvastam még ennél átadóbb könyvet, átélhetőbb leírást, és amennyire átcsap időnként teljesen szürreálisba, annyira kézzelfogható az egész élmény, ahogy egy saját kis világában elmélázó nővel egyszer csak szembe jön az egész univerzum. Kötelező olvasmány kellene, hogy legyen.
Linkek:
- Itt kapható antikvár példány: antikvarium.hu, Bookline
- Oriana Fallaci @ Wikipedia