Itt nem évtizedeket ugrunk előre az időben, hanem csak éveket, és rendszerint egy megvalósult, vagy ahhoz nagyon közel álló világban játszódik a cselekmény. A Szivárvány tövében világa ráadásul hasonlít egy kicsit Geoff Ryman Levegőjéhez: megfejtették a vezeték nélküli internet hipertechnológiáját, az emberek különleges ruhákat és kontaktlencséket viselnek, amivel egyszerre lehetnek jelen a valóságban és a virtualitásban, sőt, össze is köthetik a kettőt, olyan életkörnyezetet teremtve maguknak ezáltal, amilyet csak szeretnének. Persze ennek a szép új világnak is megvannak a maga veszélyei. A szokásos nukleáris fenyegetések mellett különböző biológiai és marketinges manipulációk, illetve a ruhák és lencsék meghekkelése a legszörnyűbb dolgok, amik történhetnek és történnek is az emberekkel. Egy ilyen világban nyeri vissza az életét az Alzheimer-kórban szörnyen leépült Robert Gu, aki egykoron a nemzet költője volt, most viszont az orvostudomány segítségével közel hatvan évet fiatalodva újrakezdhet mindent. Eközben egy másik szálon magas körű érdekeltségek kém-akciót szerveznek pont a Gu lakhelyétől pár mérföldre lévő biolaborokban, a történet idővel pedig összekapcsolódik, és lokális akcióból lesz egy globális mértékű terrortámadás, amiben a főszereplő és barátai csak önmagukra számíthatva maradhatnak életben.

Vernor Vinge regényének egyik legnagyobb erénye, hogy úgy tárja elénk e képzeletbeli világot, mintha tényleg megtörtént volna. Az olvasó hajlamos gyorsan elfelejteni, hogy egy tudományos-fantasztikus könyvet tart a kezében, minden annyira hihető és meghökkentő, hogy nem is kérdéses, miért nyerte meg a Nebulát. Gu küzdelme az új világgal felfogható egyfajta párhuzamnak is az emberiség újjal való megbarátkozásának: a fiatal testben idős lélekkel élő költő rengeteget szenved az új technológiákkal, sokszor idegenként érzi magát egy mindenki számára rendkívül otthonos környezetben. A Szivárvány tövében egyetlen nagy baja is pont ez: elolvastam, és nem kerültem közelebb hozzá. Részben talán miatt, mert nagyon nehéz azonosulni a karakterekkel, sokszor úgy bánnak az olvasóval, hogy természetesnek veszik, hogy ismerünk mindent. Másrészt viszont, a zseniális ötlet és környezet ellenére a történet sajnos kissé ellaposodik a végére, legalábbis az utolsó százötven oldal akkora zűrzavar, hogy ember legyen a talpán, aki kibogoz mindent. Lehet, hogy a fordításban veszett el valami (ami sajnos a Galaktika hagyományainak megfelelően elég pocsék; a legidegesítőbb dolog talán a különféle intézménynevek rövidítése – míg ugyanis a teljes neveket lefordították magyarra, a rövidítéseknek meghagyták az angol megfelelőiket, így aztán képtelenség rájönni, hogy mikor kire hivatkozik Vinge), de valószínűbb, hogy ezt a könyvet tényleg csak az ötletért érdemes elolvasni.