Félresöpörve a rasztákat, ebbe készült becsatlakoztatni az utolsó kábelt. Körülötte zakatolt minden, ciklikusan változó hirdetések rohantak el mellette, aztán újra, aztán újra – már jó ideje meg sem álltak, csak tartottak előre, a vágánybiztos éjszakába. Szeme előtt süppedtek bele a bőrülésekbe a valóság sápadt, emberszerű torzói. Bizonytalan keze párszor felsértette a foglalat körül az érzékeny húst, majd egy biztos pillanatban tövig belevágódott céljába. Azonnal hatnia kellett volna, mégsem érzett változást; fehér húsú utastársai ugyanúgy, ritmikusan mozogtak a szerelvénnyel, a neonhirdetések ciklikus mozgása tartotta biztonságát. Nem változott semmi, minden harmonikus, földalatti békébe süllyedt – bár hogy miért nem álltak meg már órák óta, arra nem tudott volna választ adni.