Hallottam, ahogy odafent kopog a zongora nagyapám nehéz kezei alatt; fiútestvéreim zsivaját a ház mögül, a távolból hazaérkezők boldogságát; lánytestvéreim sóhajoktól emelkedő és süppedő mellkasát, melyben boldogság és nyugtalanság egyaránt duruzsolt. A nap már túlhaladt a zeniten, a tiszta, barna föld már elkezdte kitárni száját, kilehelni az este illatát – és tudtam, hogy nekem el kell mennem innen, máshova. Felálltam, lesétáltam házunk elé, végigsimítottam a térdem fölé érő bokrokon, és elindultam, magam sem tudom, hova.