A mérsékelt övi évszakok közül az ősz hangulata mindig hálás téma a művészeknek. Egyeseknek az elmúlást, másoknak a melankolikus nyugalmat jelenti. Ahogy a költő mondja: „ősszel a föld csak elalszik, nem hal meg.” Itt a négy évszakot átölelő jazz válogatásunk második része, ismét Haránt Artúr összeállításában.
Az ősz szeszélyes, egyik pillanatban még napsütötte, színes, könnyed és pihentető, majd hirtelen arra ébredünk, hogy minden kifakult, az ég ólmos, szürke ponyvaként terül szét, az eső mindent eláztatva szüntelen zuhog. Ezt a kettősséget igyekszik visszaadni a második jazz-podcastunk is. Helyezkedjetek el kényelmesen, indulhat a zene, lejjebb pedig Artúr mesél róla, hogy mit hallatok éppen.
A oldal
Gyerekzsivaj és vele az iskolakezdés emlékképei adják meg a mixtape kezdő hangulatát, amelyre lassan rámászik a Jazz Chronicles részben sample-alapú tétele, a Bologna. Ennek teljes ellentéte a később hallható Cinematic Orchestra dala, a Charles Mingus eredeti hangmintájával, és saját groove-jaival vastagon ügető Bluebirds.
A Black Jazz Records ezúttal is adott a listára egy tételt (Henry Franklin könnyedén hömpölygő basszusaival), de Madlib is visszatérő vendég. A számos alteregója közül a The Last Electro-Acoustic Space Jazz & Percussion Ensemble név alatt anno egy kifejezetten őszre írt albumot adott ki (Fall Suit), amelynek egy része hallható itt. Egyébként Madliben kívül is számos példa van még rá, hogy a populáris zene cirka 100 éves evolúciójában a hip-hop és jazz a legjobb szervdonorai lettek egymásnak, amit a mix harmadik tétele, a Dave McMurray és Rob Swift által összepakolt Nonverbal Communication igazol is. Csak úgy, mint a leginkább jazzt és old school hip-hopot fuzionáló New Harlem Sound. Őszi városi sétákhoz kiváló mindkettő.
Az A oldal negyedik száma Erik Truffaz Sweet Mercy-je, ami elsőre talán kicsit furcsa lehet annak, aki inkább a Bending New Corners lemezről ismeri. Ebben a verzióban nem rappel Nya, ugyanis ez a kevésbé ismert The Mask albumról van, amin instrumentálisan, és sokkal rövidebben szerepel. A sort a dobhártyákat kellemesen eláztató, vibrafonokkal operáló In the Rain című Billy Wooten-dal zárja, amelynek szintén érdemes még meghallgatni a Madlib variációit is.
B oldal
A válogatás címét ihlető John Coltrane két szerzeménye is szerepel a szett második részében. Az Autumn Serenade kissé szokatlan tőle, mert a vokállal kísért balladai stílus nem különösebben jellemző Coltrane szerzeményeire. Bár én magam sem szeretem annyira a jazz-balladákat, ez az őszi szerenád (amit egyébként John Hartman énekel) rendesen belemászik az ember fülébe, és napokra ott is ragad. A balladák iránti ellenérzéseket szintén oldja az A oldalon található Doctor Bop fantázianevű formáció dalának mély, evezőcsapásokhoz hasonlító dinamikus alapjai. Utóbbi eredetileg egy 50-es évekbeli noir-sorozat zenéjének készült.
Az A oldal balladájához képest a B oldalon lévő Equinox már egy ízig-vérig Coltrane-szerzemény, a Giant Steps után a legjobb a Coltrane’s Sound albumról. Tanács: ha csak egy számot hallgattok meg a B oldalról, akkor legyen ez, ha kettőt, akkor a kevésbé ismert Billy Gault tiszteletadását is, amely esszenciálisan adja vissza Coltrane jellegzetes hangulatát, stílusát, velejét. Ez utóbbi szintén egy 10/10-es a fülbemászási skálán.
Újra felbukkan az előző válogatás nevét ihlető Sonny Rollins öblös szaxofonjátéka is, utána a személyes kedvenc hard bop dobosom, Philly Joe Jones mutatja meg, mire képes a dobseprűkkel. Ez utóbbi, akárcsak a fent említett Giant Steps, szintén az Atlantic Recordsnál, a 60-as évek egyik meghatározó kiadójánál jelent meg. Végül a lezárás lágy és elmélázó: az őszi, levélhullós, esős, félhomályos hangulatot Dave Brubeck – Autum in Washington Square ragadja meg a legjobban.
