Mire elérem az avarral lepett utat, már néhány ponton hozzámfagy az erdei patak vizétől teljesen átázott ruhám. A nadrágom és a pulóverem egy-egy helyen kiszakadt a tüskés bokrok miatt, nekem viszont csak az jár a fejemben, ahogy az arcomba üvöltött az a ködből és hajnali párából alakot öltő arc. A tekintetem fáról-fára jár, reménytelenül kutat valami kézzelfoghatóan evilági után, de a várostól messze semmi sem tűnik eviláginak. Lehet, hogy ez már egy másik valóság. Az a hátam mögé és sötét sarkokba száműzött világ, ahol az örök ködben bújik meg a múltam összes szelleme. De néha megtalálnak, és mesélnek. Rengeteg történetük van, arról, amiről valaha azt hittem, hogy valaha én voltam.