Az élet mindenuntalan fehérzajba fulladó, gyenge ívszerűséggel húzta szorosabbra pályáit. Percről percre összeszedettebb, őszintébb és hihetőbb rezgéseket kezdett kibocsátani: ahogy a hullámok megérkeztek a fehérzaj határához, és metszeni kezdték annak origóját, lassan az is életre tért. Végül – mikor az összetevők szíve egyenként is megtelt frekvenciabátorsággal -, a hangok alakot öltöttek, és utat találtak egy magányos, isten háta mögötti antennaerdő felé. Csak pár pillanatig eszméltek fel az életben lubickoló dallamok arra, hogy immáron a világ összes pontját lefedik, az alvó világ álmát ők dúdolják; aztán összeomlásuk – halálnak nem nevezhető csekély energiájú térkihagyásuk – ugyanolyan kevés nyomott hagyott, mint a nyomukba lépő, örvénylő fehérzaj.