Az L1 táncfesztivál második napjáról ki merem jelenteni, így utólag visszanézve, hogy a zenének fontosabb szerepe volt az este folyamán, mint a mozdulatoknak. Ez táncfesztivál esetén kissé furcsának is tűnhet, akár kritikaként is hangozhat, pedig nem annak szánom.
A Granhøj Dans dán társulat koreográfusának (…It’s a very big secret…) című – azaz tulajdonképpen cím nélküli – darabja harmadik része egy sorozatnak. A koreográfus (Palle Granhøj) olyan művészekről, művészekkel készíti darabjait, akik valaimért megindítják benne az alkotói folyamatot, saját személyiségükkel járulnak hozzá a műhöz, vagy inkább a személyiségükből alakul ki a mű. Ebben a darabban Anne Eisensee került sorra.
Anne Eisenseeről nehéz lenne megállapítani az előadás után, hogy ő most táncos, énekes, vagy zenész. Talán a zenészt lehetne a legkönnyebben kizárni, hiszen bár több hangszeren is játszott az est folyamán, a hagyományos értelemben vett zene kifejezést csak zongorajátékára lehetne ráhúzni és ezen a hangszeren is inkább csak kísérte magát. A hangjával azonban egészen más a helyzet. Elképesztő mélységeket és magasságokat tud megjárni, fényesen, bársonyosan és karcosan is meg tud szólalni. A művésző énektudása volt az előadás lelke.
A színpadi tér üres, csak pár fehér lepedővel letakart tárgy van rajta, a táncosnő farmerben és hosszú ujjú fekete pólóban, először zongorázni kezd, miközben duettet táncol magával a hangszerrel (pianínó, nem a hagyományos versenyzongora és ráadásul kerekei vannak), majd ennek végeztével gyönyörű hangon énekelni kezd. Majd megszakítja magát és pár szót beszél angolul arról, hogy most mit is érez, amit hangjával ki akar fejezni. Aztán megint éneklés, megint beszéd. A dal végén kevés mozdulattal valamelyik lepedőt felemeli, alatta valamilyen hangszert talál és kezdődik az egész elölről, más hangulatban. Gyakorlatilag ez az előadás sémája, ennek mentén zajlik előttünk egy monodráma, melyben a főszereplő saját magát alakítja úgy, hogy belső világát fejezi ki minden mozdulatával, gesztusával.
Több nagyon jól sikerült jelenete is van az előadásnak (a már említett zongora-duett a legelején, vagy az, amikor a táncosnő a pianínó mögött énekel, zongorán kíséri magát fél kézzel és közben átöltözik szoknyába), de sajnos ezek a jó pillanatok nem tartanak ki végig. Egyszer sem unatkoztam, de lehetne javítani a nagyon jó és kevésbé sikerült részek arányán. Az írás elején említett hármasból (ének, zene, tánc) messze az ének jár elöl. A tánc sajnos teljesen a háttérbe szorul, inkább csak aláfestésnek tűnik, a két művészeti ág között nem egyensúly, hanem alá-fölérendeltségi viszony alakul ki.
Blaskó Borbála változtatott a programon. Mint kiderült, a tervezett duett a páros férfitagjának távolléte miatt maradt el, helyette egy szólót láthattunk cím nélkül. A művésznő fekete csipkéből készült abroncsos szoknyában, szűk, hosszú ujjú, magasan gombolt zakóban jelent meg a színen. Lassú mozdulatokkal indult el a fénnyel megrajzolt úton, mozdulataival a bezártság ellen küzdve. A tizenöt perces előadás végére innen jutott el addig a pontig, ahol egy melltartószerű felsőben rajzolgatta magára plasztikai sebészek szokásos jeleit filctollakkal, majd mikor kész lett, egy gunyoros gesztust tett a nézők felé (valami ilyesmit fejezett ki: Tetszene, mi?), hátat fordított és letett a műtétről. Jó vagyok én magamnak így is. Talán a saját magával nem elégedett ember belső küzdelmeit láttuk saját magával? A külső elvárásokkal?
Felhívták a figyelmünket a darab elején, hogy ez egy munkabemutató. Kíváncsi leszek, hová fejlődik, ugyanis van benne lehetőség.
Az estet A McRibbentropp tűzoltózenekar free-jazz koncertje zárta, zenéről azonban nem tisztem írni, ezért ezt nem is teszem.
Korábban a Kultblogon:
Linkek: