Legutóbb több mint tíz éve jártam a Magyar Állami Operaházban. Akkor még mint kis, vidéki gimnazista csodálkoztam rá a magyar építészet és Ybl Miklós pazar alkotására. A látott darab (Verdi: Othello) viszont nem hagyott mély nyomot. Ezután hosszú ideig mellőztem az Operaházat, pedig szeretem az operát, de inkább más, kevésbé merev körülmények között kerestem előadásokat. Most azonban, a Májusünnep fesztivál ismét becsalt a díszes boltozat alá, mert ennek keretében került bemutatásra Händel Xerxes című alkotása.
Amikor megláttam a bemutatót reklámozó hirdetéseket, nagyot dobbant a szívem. Georg Friedrich Händel a legkedvesebb operaszerzőm, így nyilvánvaló volt, hogy ezt most nem hagyhatom ki. Kovalik Balázs rendezőnek is szívügye lehet a darab, mert hosszú évek óta küzd a bemutatásért, amire végül idén kerülhetett sor.
A szereposztást tanulmányozva rögtön aggályok merültek fel bennem. A címszerepet ugyanis Várhelyi Éva énekelte és játszotta (de a perzsa király-hadvezér a másik szereposztásban is nő). Händel igazán híres volt arról, hogy virtuóz áriáit a kor neves és ünnepelt sztárjainak írta. Korunkra azonban a kasztrált énekesek intézménye a nyugati operaházakból teljesen eltűnt. Olyan kontratenor, aki hangi adottságait figyelembe véve képes elénekelni a kasztrált művészeknek írt darabokat, nagyon kevés van, és ez akadályt is jelent a Händel-művek színpadra vitelében. Így aztán maradnak a nők, és a szerelmes férfihős bőrében finoman szólva is sután mutatnak, nem feltétlen a saját hibájukból. Viszont az előadás harmadik órájára sikerült a művésznőnek legyőzni bennem az előítéleteket, és ez nem kis teljesítmény.
A Xerxes színpadra álmodásának több köze van a modern színházhoz, mint a tradicionális operaelőadásokhoz. Kovalik és csapata fegyverek egész arzenálját vetette be az operajáró közönség ízlésének formálására és szimpátiájának megnyerésére. Közelebb is akarta hozni hozzánk a barokk operát, s közben hű is akart maradni a zenei hagyományokhoz. Ez a kettősség pedig meglepő módon még előnyére is vált a produkciónak. Példának okáért a recitativo magyarul, az áriák olaszul hangzanak el. A fordítás is friss, modernizált (nekem egyébként nem tetszik a szleng szóhasználat, ami illik mondjuk egy halászlegényhez, de a királyhoz kevésbé), így egyrészt könnyebben érthetővé teszi a történéseket, másrészt viszont a jól ismert áriák a jól ismert formában és nyelven szólalnak meg.
A színes és formabontó színpadkép Horesnyi Balázs munkája. Operaszínpadhoz viszonyítva már-már zsúfolt a játéktér. Háztömb és autósztráda, tengerpart és hajó, tengeralattjáró, autók, tank, de még Xerxes szeretett platánfája is megjelenik. A kosztüm is sokszínű, tarka, szinte giccs. Egyszerre idézi a háborúzó király harctéri viseletét és az udvar pompáját, mindezt megbolondítja a tengerparti bulik erősen anakronisztikus miliőjével. Ettől függetlenül vagy pont ezért összességében nincs panaszom a látványra.
Az opera története nagyon röviden összefoglalható: a perzsa király beleszeret öccse kedvesébe, a hűséges Romildába, majd hosszas szenvedés és némi félreértés után mindenki megkapja, akit és amit megérdemel. Nem kell ezen meglepődni, vígoperáról van szó. Szerencsére a közönség jobbára vette a lapot, és a viccesnek szánt jelenetek valóban helyükön voltak, elég ha a guminyúl-áradatot, a virágárus Elvirót vagy a habokból felbukkanó cápát említem. Jó érzés, hogy az alkotók lazítottak a merev hagyományokon, és valóban sok tekintetben újító produkciót állítottak színpadra, ami ráadásul működik is. Nekem személy szerint nem tetszett, hogy az első két felvonást egyben kellett végigülni. Akármennyire is imádom Händelt és a barokk zenét, ez azért sok volt.
Ki kell viszont emelni az Oberfrank Péter által dirigált zenekart, amely pontosan és szépen játszotta végig a hosszú előadást, remekül oldva meg a nehéz feladatot. Várhelyi Éva pedig hatalmas csatát nyert bennem a kétségek ellen: bebizonyította, hogy kiváló Xerxes, ahogyan Kertesi Ingrid is szépen énekelte Romildát. Bazsinka Zsuzsanna (Atalanta) és Hábetler András (Elviro) sokat tettek hozzá a mű humoros oldalához, bizonyítva ezzel színészi tehetségüket is énektudásuk mellett. Nekem személy szerint a kontratenor Birta Gábor (Arszamenész) nem tetszett, de lehetséges, hogy túl sokat vártam tőle.
Bízom benne, hogy a Xerxes valóban egy sorozat első darabja lesz, amely feléleszti az opera aranykorát, a barokkot. Biztosan nem könnyű ezeket a műveket közel hozni a ma közönségéhez, de ha a kiváló Kovalik Balázs és társai ennyire szívükön viselik az ügyet, még a csoda is megtörténhet.
Linkek: