Egy igazán fárasztó munkanap után ugyanis úgy szédültem be Budapest egyik legszebb színházába, hogy még azt sem tudtam, mi van aznap műsoron, arról pedig, hogy ki írta vagy rendezte, halvány fogalmam sem volt. Ha láttam volna előtte a reklámokat és olvastam volna a bemutatót megelőző kedvcsináló írásokat, riportokat (miszerint egy “női darabról” van szó), valószínűleg be sem teszem a  lában a Vígbe, és milyen rosszul tettem volna.

Az Augusztus Oklahomában fekete komédia rengeteg bazmegolással, fűvel és sok liternyi piával, meg kellemes déli rock-blues-zal fűszerezve. Alapvetően valóban nők szemszögéből látjuk az események alakulását, de azért azt nem mondhatnám, hogy tipikusan női darab lenne, még akkor sem, ha tudjuk, hogy Tracy Letts írását Eszenyi Enikő állította színpadra.

Tipikus amerikai családtörténetről van egyébként szó, így a műfaj szinte már adott. Családi szennyes kiteregetésében egyébként is legalább olyan jók az amcsik, mint a skandinávok. Adott egy remek apropó (esetünkben a családfő rejtélyes eltűnése), amelynek okán összetalálkozik a család összes távolba szakadt tagja, és borul a bili. Évtizedek óta temetett, takargatott bűnök és hibák hirtelen, koncentráltan törnek felszínre, és a jól felépített hazugságvár darabjaira hullik.

Beverly Weston (Vallai Péter), az egykor ünnepelt író, ma már csak motivációt vesztett alkoholista, egy nap úgy dönt, magára hagyja vészesen gyógyszerfüggő feleségét, kissé zavarodott lányát (Láng Annamária), valamint a frissen alkalmazásba vett indián szobalányt, és nem is tér vissza a családi fészekbe. A balhé nem sokáig várat magára, és egy pillanat alatt összecsődül a szakadék szélén egyensúlyozó házasságban élő tanárnő, a boldogság kék madárkáit hajkurászó életművész, valamint sógorék, az állandóan egymást maró pár és kissé kretén fiuk. Mindenkiből süt a cinizmus, a világundor, az elidegenedés, az igazán embert próbáló szituációkban a karakterek véletlenül sem állnak egymás mellé. Szomorúan tökéletes korrajz a nyugati világban tapasztalható társadalmi folyamatokról. Azért persze a fikcióban is van néhány üdítő kivétel (egymást igazán szerető, fura szerelmesek vagy a Revicky Gábor alakította jófej, tisztességes apa figura), ahogyan a valóságban is.

A nagy családi “egymásra találás” után hamar kitör a vihar. A házastársak csalnak, a kislány drogozik, a “nők álma” pasi kicsit pedó, az (unoka)testvérek picit vérfertőznek, az anya konkrétan őrült, a sógornő betegesen irigy és ostoba, a három Weston lány pedig hisztis, bolond és boldogtalan, és természetesen mind okolnak valakit rossz sorsuk miatt. Ilyen légkörben a szeretetnek persze még a látszatát is lehetetlen fenntartani, s ahogyan az események haladnak a végkifejlet felé, a veszekedések csak egyre durvulnak, az egymásra mutogatás pedig egyre fokozódik.

A túlzott trágárság és ordibálás nem igazán tesz jót a produkciónak, ami ugyanis angolul még rendben van, magyarul néha meglehetősen erőltetett. Ez azonban az egyetlen negatívum. A szereplők igazán kitesznek magukért. Pap Vera gyógyszerfüggő anyaként pszichés zavarok hosszú sorát jeleníti meg előttünk; esendő, mégis szívós karakter, akiről gyengeségei és hülyesége ellenére is sejtjük azért, miért szerethetett bele az író. Pap színpadi jelenléte lehengerlően őszinte és hiteles, valóságos. Hegyi Barbara szórakoztatóan szeleburdi és dögös a naiv és önző Karen szerepében. Börcsök Enikő szigorú és sikeres nőből válik szemünk előtt szétcsúszott, tönkre tett és kihasznált emberi ronccsá. Mondhatni hálás szerepek, és valóban mindenki brillírozik.

Az alkotók közül mindenképpen ki szeretném még emelni Komoróczky Gábort, aki a világításért felel, és a három részre tagolt színpadon úgy játszik figyelmünkkel, hogy filmszerű izgalmat hoz a sokszor statikus képek helyett. Néha szelíden elaltat, máskor rejtelmesen elkalandozik, utánasuhan egy elsiető lánynak vagy fénydiadémot húz a indián nő hajára. Közben pedig szól a blues, épp jókor és épp addig, ameddig kell. A megfáradt dolgozó pedig felébred, remekül szórakozik, és észre sem veszi, hogy elrepült három óra.