Sokat vártam Amir Reza Koohestani iráni író-rendező darabjától. Nem is annyira azért, mert az iráni kortárs művészet egyik gyöngyszemeként harangozták be, aki Panahi filmjei vagy Satrapi Persepolisa után tovább öregbíti országa hírnevét, inkább azért, mert az elmúlt tíz évben kevés olyan előadást láttam a Trafóban, ami ne lett volna biztos kézzel választott, valódi meglepetéseket hozó darab. Ezúttal a nagy találkozás elmaradt, és az ajánlóban emlegetett költőiség helyett csupán egy vázlatszerű próbálkozást kaptunk – kevés vigasz, hogy legalább a kulturális egzotikum közhelyeitől megkíméltek.
Bár Amir Reza Koohestani még csak a harmincas évei elején jár, már jó néhány darab, köztük világszerte turnézó fesztiválsiker van mögötte. Jelenleg Manchester és Teherán között ingázik: Manchesterben drámatudományt tanul, Iránban pedig a Mehr Theatre Group nevű társulatot igazgatja. Úgy látszik, azok az iráni művészek sikeresek, akik két haza között ingázva közvetítő szerepet töltenek be. Persze ez a megállapítás Irán jelen politikai kultúrájával, különlegesen zárt társadalmi berendezkedésével – és az ellene való lázadással magyarázható. Viszont mivel a fundamentalistáknál nehéz nagyobb “lázadónak” lenni, az elégedetlenek cselezgetéssel töltik a mindennapjaikat, vagy az ország végleges elhagyását választják.
A felhők között – ahogy a szerzői interjúból kiderül – az elvándorlásról, a migrációról szeretne mondani valamit. Az egyik ismerősöm egy itthoni menekülttáborban dolgozik, ő mesélte, hogy a legtöbb menekült – az afrikai országok mellett – Iránból és Afganisztánból érkezik. A kényszerű migráció társadalmi magyarázata és szokásos menete ugyan érdekes a számunkra, egy egész előadást azért nem visz el a hátán.
Koohestani darabjában a társadalmi háttér tulajdonképp nem fontos, a szereplők reális előtörténete helyett két világba vetett embert látunk, akiknek a léte nem a jelenből, hanem a mitológiák ősi világából táplálkozik, és akiket kizárólag a vándorlás során elhangzott monológjaikból és redukált dialógusaikból ismerhetünk meg. Ez az ismeret pedig az előadás végére is elég soványka marad, úgyhogy az írói állásfoglalást is itt kell megfognunk: két, tetszőlegesen kiragadott migránst látunk, akiknek az ún. jelleme pont annak hiányával írható le. Akiknek az idegensége valószínűleg már soha, sehol nem oldódhat fel. Viszont ezt a bölcsességet, a le nem küzdhető idegenségérzés tételét, néhányszor hallottuk már.
A történet két ember, egy férfi és egy terhes nő története, akik – ismeretlen okból – elhagyják a hazájukat, hogy Nyugat-Európában telepedjenek le. Az új hazáról alkotott képüket nem lehetne az “ígéret földje” kifejezéssel leírni. Egész egyszerűen nincs vágyuk Európával kapcsolatban, csak az világos, hogy Iránból el kellett jönniük. Egy ideig együtt vándorolnak, az egymásra utaltság miatt segítve egymást, majd a francia tengeri kikötő, Calais menekülttáborából a férfi megszökik, és egy csónakban találkozunk vele utoljára, amelyen Anglia partjai felé tart. A nő hátramarad.
Az előadás első szembetűnő sajátossága, hogy a két színész fárszi nyelven beszél, mi pedig magasan a szereplők fölött felszerelt kivetítőről olvashatjuk a magyar fordítást. Ez a megoldás sajnos a legrosszabb gyerekkori “erkeles” operaélményeimet hozta vissza, ahol mindig anyukámat kérdezgettem, hogy akkor most az alig látható és betűhiányos kivetítőt nézzem, vagy inkább hagyjam a gyarló szöveget másra. Az egyik esetben nem tudtam rendesen követni a színpadi eseményeket, a színészek játékát, a másik esetben az a veszély fenyegetett, hogy csak a mozgásokból és a mimikából nem értem meg, miről szól az előadás. Gyanítom, hogy ezúttal – a nagy színpadi gesztusok hiánya miatt – mindenki a kivetítőt bámulta, miközben időnként lepislogott a színpad felé. Az előadás az angliai bemutatón is ezzel a technikai megoldással élt, ami szándékosságra utal, és az írott szöveg felé lök minket. Valószínűleg politikai gesztus is az eredeti fárszi hangoztatása, de mivel a szándékosan tompított színészi játék miatt külön akcentust nem kap a nyelvhasználat, egy idő után a beszédet nem is lehet érzékelni. Az előadás első negyedében a szereplők hangját csak felvételről hallhattuk, a színpadi jelenlétük is csak fel-felvillanó volt. A felvillanásokban vált láthatóvá az előadás másik sajátossága: az üres térben három különböző méretű, vízzel teli akvárium adta a díszletet, amelyekben a két szereplő időnként elmerült.
És itt jönnek a problémák. Az előadás vállaltan alternatív színházi közegben értelmezi magát (szimbolizmus a díszletezésben, redukció a nyelvhasználatban), miközben antiszínházi elemekkel (szöveg-, sőt olvasáscentrikus előadás, mozgásszegény színpadi jelenlét, színtelenített színészi játék) megöli ennek a fajta színjátszásnak az összes pozitív hozadékát. Elvesz a hagyományból, de nem ad vissza a másik oldalon, így veszélyesen közel kerül a teljes hatásnélküliséghez. Ha el is tekintünk a színpadi jelenlét nyomon követésétől a szöveg kedvéért – érdekes kísérlet lehetne -, a szöveg nem elég erős.
A beharangozó ugyan pont ezt tartotta a darab legfőbb erényének, a szövegek költőiségét. És ezt tényleg nagyon furcsállom. Nem örülnék ugyanis, ha a következő, izzadságos sorokat költőinek neveznénk (nem idézek egészen pontosan, de majdnem): “álltam a parton és megszámoltam a hullámokat”, “Már a felhők között járunk. Vajon mi jutottunk ilyen magasra, vagy ők szálltak le közénk?” Nekem ez erőltetettnek tűnik, pedig használtam már azt a szót, nem is egyszer, hogy költői. A “vízuális” szimbolika szintén túl könnyen felfejthető, kevéssé izgalmas: a víz, ami életet ad, az elsodródás otthonról, az alámerülés állapota, amely a darab szereplői számára állandósul, életérzéssé lesz.
Ami utólag a leginkább megfogott mégis, az az előadásból leszűrhető Európa-kép. A toleránsnak mondott Európa, amelyik a csadort egy ellenszenves világ jelképének tartja, a migránsokat pedig minél tovább menekülttáborokban akarja tartani, hogy az idegen jogait kedve szerint mérhesse ki.
Apropó, Európa. Az előadás első néhány perce, annak szürreális felütése a süllyedő férfiról, aki narrátorként magáról mondja, “mire hármat számolok, meghalok”, Lars von Trier hipnotikus erejű, Európa című filmjét juttatta eszembe. Az a film a náci uralmat követő német újjáépítés korában játszódik, főhőse a kor játékszerévé válik, akire a narrátor többször a fentihez hasonlóan rászámol. Legutoljára tíz számolásnyi időt ad neki a fulladásos halálra. Koohestani darabjának hőse azonban mégsem hal meg. Európában a felszínre bukik, és a szeszélyes vízre bízza magát.
Linkek: