Amikor a budapesti színházak őszi kínálatát böngésztem, megakadt a szemem egy érdekesnek ígérkező produkción. A Pesti Színház októberben mutatta be Heinrich Böll elbeszélésésből, a Katharina Blum elveszett tisztességéből Bereményi Géza által színpadra alkalmazott azonos című darabot. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan sikerül ennek a dühös, erős társadalomkritikával élő műnek az adaptációja.
Böll regénye a világháború utáni NSZK-ban játszódik, ahol az amerika befolyásnak meghajló kommunista-ellenesség megszüli a maga ellenségképét és valós ellenségét is. Ezek közül a mozgalmak közül talán a legnagyobb hatású és leginkább problematikus a Rote Arme Fraktion (RAF) volt, amely gyakorlatilag egy szélsőséges, terrorista cselekményektől sem visszariadó baloldali csoportosulást takart. Böllt érdekelte a társadalmi feszültségek dinamikája és a kommunista-ellenesség hatása, ellenhatása.
A dráma cselekménye a hidegháborús, feszültségektől terhes ’70-es évekbe vezet. A konszolidáció után az egyszeri kommunistáknak már nem kellett lágertől, azonnali főbelövéstől tartania, de ha hovatartozása kiderült, presztízsét, állását, pénzét, társadalmi megbecsültségét, sőt barátait is elveszíthette. A bíróság és az egyre inkább tömegigényeket kielégítő (azaz bulvárosodó) sajtó ugyanis gondoskodott erről. Néha már a gyanú, a vádaskodás is elegendő volt ahhoz, hogy a megvádolt életét derékba törje.
Pontosan ez történt Böll írásának címszereplőjével, Katharinával is, aki házvezetőnőként dolgozik a gazdag és megbecsült ügyvéd, Dr. Blorna szolgálatában. Munkaadójánál rengeteg emberrel találkozhatott a dúsgazdag gyárostól a balos terroristáig. Sajnos az utóbbiba szeret bele, de az egyetlen boldog, együtt töltött éjszaka után a férfi (körözött bűnöző) eltűnik, s a rendőrség Katharinát bűnrészesként kezdi kezelni. Azt a Katharinát, akit addig mindenki ártatlan és megbízható embernek, a társadalom oszlopának tekintett.
Katharina szerepében Börcsök Enikő bizonyítja, hogy milyen remekül át tud lényegülni a végső soron mindenki által kihasznált, de ebből alig valamit realizáló áldozat, a meghurcolt és megrágalmazott, nehéz sorsú asszony szerepébe. A színmű legnagyobb része a főhős szánalmas, a néző számára meglehetősen gyomorszorító rendőrségi kihallgatása. Börcsök kiválóan hozza a kisember figurát, aki igyekszik megőrizni tartását, tisztességét, de a rendszer és a szenzációhajhász sajtó bedarálja, megtöri és végül kiköpi. A gépezet elől nincs menekvés. Hasonló sorsra jutnak Katharina barátai és munkaadói is. Hirtelen kiderül, hogy dr. Blorna neje, Trude (Hegyi Barbara) egyetemistaként baloldali aktivista volt, Blorna pedig (Gálffi László) kénytelen elvinni a bűnbak szerepét nála befolyásosabb barátai helyett. Mindkét színész jól illeszkedik a retró miliőbe, 
kettős jeleneteik a hetvenes évek német családi drámáinak hangulatát idézik, egyébként nagyon szórakoztató módon. Gálffit zseniális színésznek tartom, szokás szerint (legalábbis az én szememben) lesöpri a többieket a félig beszari nyúl, félig hősies és lelkesült jogvédő meghasonlott figurájával. Hegyi Barbara sem rossz “kemény nő”, illik hozzá a germán vonal.
Fesztbaum Béla kispályás, hatalmi sziklák közt ügyesen lavírozó ügyésze és Epres Attila bárdolatlan nyomozója kiválóan hozzák az államgépezet gyalogos katonáit, akik bőszen üzérkednek befolyásukkal, vagy élik ki a bennük lakozó erőszakot az állam álarca mögé bújva.
A színpadkép meglehetősen érdekes, kvázi filmkockákkénk látjuk a jelenetek többségét, s ezt úgy oldják meg, hogy eltakarnak, majd felfednek részleteket. Közben a nézőtérbe ékelődve láthatjuk a hangtechnikai labort, tulajdonképpen azonosulhatnak is a kihallgatást rögzítő technikai stábbal – ötletes nézőpont.
Összességében a jó ötletek dacára, az első osztályú színészek teljesítménye ellenére a produkció csak félig-meddig váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. A megrendítő, katartikus hatású csúcspont valahogy elsikkadt, a hideg és merev főszereplő látszólag nem tudott felülemelkedni a jellemvonások statikus ábrázolásán. Nem mozdult meg, nem vált igazán valóságossá Katharina alakja, még együtt sem tudtam érezni vele, olyan távolságtartó, olyan hűvös maradt. Ettől függetlenül Hegedűs D. Géza rendezése értékes és érdekes korrajz; aki hiteles képet szeretne látni a hetvenes évek nyugat-német közállapotairól, biztosan nem bánja meg az előadásra szánt bő két órát.
Linkek: