A vihar kapujában egy olyan mű, ami Kuroszava Akira feldolgozása óta közismert filmművészet szerelmeseinek körében. A nagy japán mester egyik legfontosabb alkotása ugyanis az az 1950-ben bemutatott remekmű, amely Akutagava Rjúnoszuke azonos című írásán alapszik. Ráadásul ez a film tette világhírűvé Kuroszavát.

A sztori zseniális, ezt nem akarom túlragozni, néhány szót mégis érdemes ejteni róla. Kiotó közelében, az erdő mélyén meggyilkolnak egy szamurájt és megerőszakolják a feleségét. Az eset után bíróság elé áll az asszony, a gyanúsított (egy róninná és rablóvá lett egykori szamuráj) és a favágó, aki a holttestet megtalálta, ill. megnyilatkozik maga a halott is egy médiumon keresztül. A négyük által elmondott négy történet különböző, mindegyikben másként jelennek meg a múlt eseményei. Mindenki hazudik, ferdít, hiszen jobb színben akarja feltünteti magát valóságos értékénél. Ahogyan kibontakozik a történet, egyre mélyebbre süllyedünk a hazugságok hálójában, amit az önámítás és a félelem szül, és mire az igazság kiderül (ha egyáltalán az derül ki), már csak mosolyogni tudunk saját emberi kicsinységünkön, amelyet ezek az archetípusok remekül megszemélyesítenek.

Elsősorban nem általánosságban szeretnék beszélni, kritikát írni a darabról, inkább elmesélni egyetlen nap eseményeit. Történt ugyanis egy szombat délelőtt, hogy veszélybe került A vihar kapujában esti előadása, mivel az egyik szereplő (a kvázi-rezonőr Koldust alakító Kocsó Gábor) betegség miatt  nem tudott fellépni. Gondoltak egy nagyot a színháznál, és felkérték Karácsonyi Zoltánt, hogy ugorjon be estére. A színész nem tudta a szerepet, ezért a társulat lázas tanulásba kezdett a szerepújonccal, sőt visszakerült a nézőtérre a súgó is. Megmozdultak a fogaskerekek, és előadást szült az igyekezet. Így alakult, hogy egy nagyon különleges színházi élmény ígérete engem is elcsábított a Budapesti Kamaraszínházba. Bennem ilyenkor felhorgad a kultúrmisszió, megindít a művészet szeretete. Még délután megvettem a jegyem, és este már ott ültem a teltházas nézőtéren. Nem a katasztrófaturizmus rosszmájú izgalma vonzott, hanem az, hogy végre esélyem adódott látni kívülállóként is az élő társulati munkát, az előttem alakuló küzdelmet a darabért, a nézőkért és a színházért.

Már említettem, hogy az alkotók kitűnő alapanyaghoz nyúltak, amikor a japán szerző írásait vették elő, hisz a helyszíntől és szereplőktől független, alapvető morális problémákkal szembesülhettünk egy izgalmas bűnügyi sztori keretei között. Az előadás végülis gördülékeny lett, és adekvát eszközökkel szolgálta a könnyebb befogadást. Ilyen eszköz volt például az egyik sarokban helyet kapó Zenész (Kamarás György), aki jól illeszkedő hangeffektusokkal, zajokkal és dallamokkal kísérte végig a játékot; vagy a japán árnyjátékokat idéző paravánok, amelyek mögül a főhősök kiléptek. Emlékszem egy régebbi esetre, amikor egy, már nem létező mozi délutáni filmklubjában néztük meg barátaimmal Kuroszava filmjét. Akkor is tudtam, hogy egészen kivételes alkotással találkoztam, mégis majdnem elaludtam a film alig másfél órája alatt. Ez az előadás sem volt több másfél óránál, de az elalvás veszélye nem forgott fenn.

Azért érdemes megjegyezni, hogy nem volt tökéletes, amit láttam, például a színészek nem brillíroztak. Németh Kristóf a férj szerepében kifejezetten irritáló ripacs volt, és a többiek is, szinte mind egy-egy karaktervonásra fűzték fel hőseiket, miközben, ha az ember az igazság ezerarcúságát szeretné bemutatni, alapfeltétel volna a változékonyság. A karakterek sajnos animéket idéző karikatúrákba fulladtak: a Szerzetes (Mesterházy Gyula), aki tehetetlen gyengesége felett kesergett egy szólamban, a Rabló (Varga Zoltán), aki egykor volt hősiességét próbálta sután visszanyerni vagy a Feleség (Nagy Enikő), aki nyomokban sem tartalmazott gráciát. Kicsit érdekesebb az egyetlen kívülállónak tűnő tanú, a Favágó (Dolmány Attila), aki kifelé beszélve, a közlésbe vetett egyszerű hittel fogalmazta meg a tanulságokat. Volt tehát esetlenség, abszurdba hajló erőltetettség bőven.

Ezektől a kellemetlen részletektől függetlenül mégis tudtam szeretni a mesét, amelyet Csiszár Imre rendező vitt színpadra. Talán a sajátos helyzet teremtette meg azt a különleges hangulatot, ahol együtt izgult a nézőtér, hogy megvalósul-e az aznapi varázslat. Itt jegyezném meg, hogy Karácsonyi hirtelen jött beugrása (és az ezzel járó szöveghibái) ellenére is az egyik fénypontja volt az estének. Koldusa kiemelkedett a masszából szikár játékával. Ráadásul hozzátette a produkcióhoz azt a klasszikus színházi élményt, amikor a néző azonosul a szereplővel (ez esetben a megformálóval), hisz mindenki egyként szorított és izgult érte, ezzel pedig elvitathatatlan erőt adott a közösségi élménynek.

Az előadás legfőbb erénye számomra az volt, hogy közelebb tudott vinni Kuroszava Akira filmjéhez és az annak is alapjául szolgáló íráshoz. Közérthető és szórakoztató köntösbe csomagolt egy olyan történetet, amit a nyugati ember nehezebben fog fel a sintó és zen által meghatározott japán gondolkodás megértésének nehézsége miatt. Ez pedig már ahhoz is kedvet ad, hogy mélyebbre nyúljak az eredeti történetben.