Pontosan húsz éve, 1990 óta létezik a Budapest Tánciskola, amely akkor több éves középiskola utáni, esetleg egyetem melletti képzésre vette fel a diákjait. 1998-ban azután létrejött alapfokú művészetoktatási intézménye, tehát már iskolai keretek között várta a 14-18 év közötti fiatalokat. Majd az újabb nagy fegyvertény volt a főiskolai részleg 2004-es megnyitása, ami új helyzetet teremtett a magyar táncos képzésben: már nem csak a Balettintézetbe mehettél végigverekedni magad a klasszikus tananyagon. Ez a tánciskola ugyanis eleve kortárstánc alapokra helyezte magát, nyilvánvaló célja pedig a hazai, amúgy is pezsgő magyar táncélet utánpótlásának biztosítása.

Ez pedig, elnézve az előadáson a tanáraikkal közösen kialakított koreográfiákat, sok jóval kecsegtet. Profin táncoltak, örömmel és lelkesedéssel az arcukon, egymásra is figyelve. Nagyokat ugráltak, óriási elánnal fordultak, nagy fizikai teherbírással táncolták végig a bő órát – mintha nem lenne gravitáció és nem lenne ügyetlen vagy öregedő test a világon. És ez rendben is van. Nem tudok, és nem is kell nagy értelmezést belevinni az egyes etűdökbe. Nem szabad túlzott jelentésekkel terhelni a tizenévesekkel bemutatott darabokat. Erre mondtam az elején, hogy az előadás elkerüli a gyermekbetegségeket. Egyrészt nem ró súlyos értelmi terheket, túlgondolt, nehézkes jelentést a fiatal tánckarra, másrészt azt hangsúlyozza, amit a később beérő súlyossággal szemben nagyon jól tudnak már most is: az erő és a stílus felmutatását a mozdulatban.

Ezen a tortán már csak hab volt, hogy az estét a Nemzeti Táncszínház Beavató Programjának keretében direkt középiskolai csoportok számára tartották. Nem annyira a végén elhangzott és bemutatott magyarázatokkal, hanem inkább a mozdulat erejével hatottak, ami után egy kicsit is művészi hajlamú középiskolás lány úgy jött ki az elegáns színházépületből: én is táncolni akarok! Ezután legalábbis felkeres egyet az ország számos kortárstánc kurzusa közül, majd eljárogat a barátnőkkel az előadásokra. Így zárul be ez a pozitív kör.