Legszívesebben két ellentétes, egy nagyon lehúzó és egy elfogultan pozitív kritikát írnék a Tavaszébredés című darabról. Egyrészt azért, mert van annyira kiugró a musical, hogy ne átlagos értékelést sugalló, sablonos “jó volt, de” mondatszerkezettel, puhítva ütköztessem az egymásnak ellentmondó véleményeket. Másrészről megkönnyítené a dolgomat, ha a kétféle értékelés végén egyszerűen csak megkérném a kedves olvasót, hogy ezek alapján gondoljon egyszerre hideget-meleget, olyan arányban, amilyenben jónak érzi. Így nem kellene azon törnöm a fejem, hogy a két véglet közötti skálán, a nagyon imádtam és a rettenetesen utáltam közé pontosan hova helyezzem el magamban az előadást. Mivel ez az, amit egyszerűen nem tudok eldönteni, csak ülök és tépegetem a szirmokat: akkor most Szeret vagy Nem szeret?
Magyarázatra szorul, hogy miért vagyok bajban eme sorok írásánál; nem a saját szememmel, fejemmel ültem be a musicalre. Mielőtt skizofrénia gyanújával bárki is pszichiátriára zárna, el kell magyarázzam, hogyan kerültem a nézőközönségbe.
Az általános iskolai osztályfőnök édesanyám még a tanév elején szeretett volna színházbérletet venni a hatodikosainak. A bérlet érvényes lett volna a Tavaszébredés című darabra is, de miután a neten elolvastuk az előadás rövid összefoglalóját, kiderítettük, hogy csak 14 éven felülieknek ajánlják. Akkor hanyagoltuk a musicalt, de mivel hetente négyszer-ötször elsétáltam a Nyugati Teátrum előtt, a kíváncsiságom egyre erősödött, végül beültem az előadásra. A probléma csak az volt, hogy a két felvonást önkéntelenül úgy néztem végig, mintha az édesanyám bőrébe bújtam volna, és mintha valóban ott csücsülne mellettem az a húsz kölyök meg az őket elkísérő anyukák, apukák. Nem tudtam elvonatkoztatni ettől, a látásmódom teljesen konzervatívvá vált, végig az járt a fejemben, hogy gyerekestül mekkora botrány lett volna ebből a suliban, de már a színházban is. Mert kevés az olyan 11 éves forma, aki nem kezd el tágra nyílt szemekkel hangosan, ujjal mutogatva röhögni, miközben pucér fenekek, meleg csók, spriccelő maszturbáció, szüzességelvesztés és nedves álmok kerülnek színpadra. Ennél sokkal durvább, brutálisabb jeleneteket is végignéztünk: börtönös nemi erőszakot, abortuszt és halált, egy öngyilkosságot meg még egy majdnem öngyilkosságot, de a felnőtt karakterek között szerepelt egy pedofil, lányát erőszakoló apuka is, illetve szigorú, testi fenyítéssel nevelő szülő is “gazdagította” a gárdát.
A Tavaszébredést a német Frank Wedekind 1891-es drámája alapján állítottak színpadra. Akkor valóban világraszóló botrány kerekedett a Frühlings Erwache-ből. 2006-ban debütált a színházakban a Duncan Sheik és Steven Sater által musicallé gyúrt dráma, amelyet később 8 Tony-díjjal (színházi Oscarral) jutalmaztak. A darabban az idősebb generáció és a társadalmi normáknak való megfelelés elől a fiatalok a szexualitásba, illetve annak felfedezésébe menekülnek, ráadásul teljesen értelmetlenül, kétségbeesetten teszik mindezt. Nemcsak az ártatlanság vész el, de a remények is lassan eltűnnek, ahogy a fiatalok a felnőtté válás küszöbén szembesülnek a torz világgal és az őket fenyegető elnyomással. Wendla komolyabb érzelmek nélkül fekszik le Melchiorral, aki teherbe ejti, Moritznak pedig nem sikerül a felvételije. Egyikük felmenője sem bírja elviselni a szégyent, az események természetesen tragédiába torkollanak. Ugyanígy Melchiorék barátai és Wendla barátnői életében is számtalan hiábavaló szárnypróbálgatásnak és eltemetett családi drámának lehetünk tanúi.
Szeret vagy Nem Szeret? Ez itt még mindig a kérdés, aminek megválaszolásához legszívesebben beidézném a Tavaszébredés-ügy tárgyalására mindazokat, akik már látták a darabot. A vád szerint Somogyi Szilárd rendező és a 300 fiatal pályakezdőből kiválogatott színészgárda túlságosan izzadtságszagúan, erőltetetten igyekezett fiatal, radikális, megdöbbentő lenni amellett, hogy súlyos, tömény üzenetekkel bombázta a nézőket, sokszor céltalanul. A kevesebb néha több. Mindenből kevesebb kellett volna; kevesebb fenék, kevesebb önkielégítés, kevesebb (vagy csak finomabban tálalt) brutalitás, mert ha lekerül is az anyukás szemellenző, akkor is csak túlzások láthatók. Egyszerűen nem illett a puritán környezethez és a kort idéző jelmezekhez az “úgy pörgetsz, mint a speed” sor, a szándékosan pofozó “elbaszott világ” jelzős szerkezet, vagy az az idegtépő dal, aminek refrénje blablablázásból, koreográfiája ugrálásból és hajdobálásból állt. Nemcsak ezek, de néhány jelenet is kilógott a cselekményből, ami még egy lapáttal rápakolt a hatásvadászatra és polgárpukkasztásra. Ez Wedekind idején értékelhető merészségnek és éles társadalomkritikának, de ma inkább pöffeszkedő művészieskedésnek hatott.
A védelem mivel enyhítheti a fentiekbe foglaltakat? Az eredeti dráma és a magyar non-replika változat is időszerű, valós problémára hívja fel a figyelmet, hiszen a mai napig rengeteg veszély fenyegeti a gyerekeket, legyen szó akár családon belüli erőszakról vagy fiatalkori abortuszról. A túlzások használata ezért megengedhető, mivel a társadalmat fel kell ébreszteni. A színpadkép, a fiatal kezdő színészek munkája és az előadás minősége összességében kárpótolhatja a brutalitáson megütköző nézőket, mivel valóban egy színvonalas, kreatívan elkészített előadásról van szó. A háttérbe vetített virágzó, majd leveleiket hullató fák látványa különösen magával ragadó volt, a díszletet annak minimalizmusa ellenére sokrétűen használták (nagyrészt csak ülésre alkalmas színes kockák voltak a színpadon). A zene a vonósok túlsúlya miatt az átlagnál drámaibb hatást keltett, a pályakezdők pedig szép karrier elé nézhetnek a teljesítményük alapján, de Bajcsay Mária és Szabó P. Szilveszter is érdekes és főleg színes élményt nyújtottak azzal, hogy minden felnőtt szerepet csak ketten játszottak.
Annyi biztos, hogy a Nyugati Teátrumba tévedők közül, akik elég nyitottnak érzik magukat (és 14 év felett vannak), mindenképpen gazdagabban sétálnak ki a színház kapuján a Tavaszébredés után. Szeret vagy Nem szeret? A bíró nem én vagyok, ítéletet nem hirdetek (nem is tudnék), elvégre csak tanúvallomást jöttem tenni.
Linkek: