A Mini-a-Túrák előadás ismertetője alapján azt gondoltam, valami egészen új, nagyon eredeti dologra fogok menni, ami valahol mozgásszínház, valahol pantomim, és valami festményszerű.Amit láttam, az viszont egyszerűen az az élőkép műfaj, ami nem újdonság, itthon évszázados hagyománya van.Négy darabot láthattunk, és mindegyikről elmondható, ha legalább egy nyúlfarknyival rövidebbet csinálnak belőle, élvezhető és koherens egész lett volna, így azonban az összes egy picit szétesett.
Először csadorba öltözött, egyiptomi nők kínálnak minket végig forró és fekete teával egy szaharai kőhomokváros falai között. A nézőteret ügyes kezek bontották ketté, és végigfuttatták homokszínű vászonnal, jellegzetes boltíveket és lépcsőket csinálva belőlük. A lépcsők mentén a bézs falakon diák voltak láthatóak Egyiptomról, lenyűgöző színekkel, de a kompozíciók zavaróak voltak, már ha beszélhetünk kompozícióról.Míg mindenki végigcsordogál a lépcsőkön, és megnézi a vibráló, jobbára komplementerszínekre épített diákat, addig a szereplők rituálisan kezet mosnak, és imára készülődnek.Mindegyik egy-egy imaszőnyeghez fárad, ami mellett egy-egy befőttesüvegbe gyertyát állítanak.
Valahol itt kezdődik a végképp szétcsúszás: az egyik idősebb hölgy csendben megjegyzi, hogy nem tudnak egyszerre imádkozni, merthogy csak az első ismeri a mozdulatokat. Én meg szomorúan konstatálom, hogy az egész túl hosszú, nem történik semmi, de semmi, ami lekötné az ember figyelmét.A végén pedig elfújnák a mécsest – ha tudnák. Ugyanis azt nem próbálták ki, hogy csadoron keresztül nem olyan könnyű az ilyesmit végrehajtani. Az első nő lélekjelenlétét vesztve fújkorászik, a nézőtérről halk kuncogás hallatszik, és én örülök, hogy nemsokára elkezdődik a második előadás, és végre leülhetünk.
Hét lámpát eresztenek le fejmagasság fölé, kapnak hét reflektort, és a fehér balettpadlón hét labda alakú árnyat látunk, illetve a szereplőket – három férfit és egy nőt.Lágy, kicsit monoton, ám nyugtató zenére elkezdik a lámpákat hintáztatni, össze-vissza szökellnek, néha kontaktolnak egymással. Játszanak a fénnyel és az árnyékkal. Elnézve a fehér talajt, néha a Diszkoszvető képét vélem felfedezni, néha labdázó kislányokat, de semmi sem áll meg, se árnyék, se fény, és jobbnál jobb ötletek villannak fel. Kicsit olyan, mint gyermekkorom forgó lámpája, ami árnyékokat és fényeket festett a falra.Eleinte úgy érzem, ezt órákig el tudnám nézni, ám később már túl hosszúnak tűnik, ha így folytatják, elalszom. Mindenesetre messze jobb, mint az első előadás, naná, hiszen táncosokról van szó, és komoly, összepróbált mozdulatokról, eredeti ötletről és rengeteg kreativitásról.
A harmadik darab egyértelműen az este mélypontja. Hosszas előkészületek után behoznak mindenféle dobozt, padot, és beáll hat fiatal, kezükben fehérre festett faágakkal. Elkezdődik a zene, és ők elkezdenek ringatózni. Téli erdő, értjük ezt. Aztán pár fehér üvegcséből madarat csinálnak, amely egy madáretetőből eszik. Végre valami izgalmas és eredeti.Aztán valamiért a téli erdőt otthagyják, és összeállítanak egy asztalt téli dekorációval, majd mindegyik fiatal helyet foglal rajta. Most nézem csak, szép pasztellszínű ruháik vannak, egymáshoz öltöztek. Mindegyik elővesz egy-egy jellegzetes tárgyat: a nagymama kötött takarójától kezdve az aranyalmáig minden van, és minden nagyon téli. Felülnek a padra, és egy megszokott mozdulatot hajtanak végre a tárggyal: az almát letörlik és megkóstolják, a könyvet felütik, az üvegből isznak, a takarót összehajtják.Aztán mozdulatot cserélnek, ami mindenkin szépen sorbamegy, ám a tárgy marad.Unalmas és monoton játék – amikor már harmadszor kóstol bele valaki egy korsóba, az nem köti le az ember figyelmét. Ráadásul az egyszerre cselekvéshez a jelzés igen hangos, az egyik leányzó a sarkával rugdos nagyokat a padba.Azután még valamiért körbetáncolják az asztalt, különböző tálcákkal a kezükben, amin fokhagyma vagy alma van, meg mindenféle téli dolog. Anyukám odasúgja, hogy ő még nem látott fokhagymatáncot, és én megkönnyebbülten felsóhajtok, hogy végre vége ennek is.
A negyedik, egyben utolsó darab viszont elhozza az est fénypontját. Két fénynyíl mutat a színpad háta mögé, és egy kis kalauz szólít minket, hogy jöjjünk, mert indul a villamos. Az egész egy úttörővasútra emlékeztet.A kezünkbe nyomnak egy viccesen megszerkesztett villamosjegyet, majd fölszállunk a villamosra.Ugyanis tényleg ott van egy fél villamos, egy régi 4-6-ost szedtek ketté. Kapaszkodók és ülések vannak benne, no meg korlát, és néhány fehér ruhába öltöztetett beépített utazó.A meglévő ablakok egy fehér vetítővászonra nyílnak, és nemsokára elindul a villamosunk. Bár az egész optikai csalódás, hatalmas éljent érdemelnek, amiért ennyire szépen beállították a villamost, a vetítést, és ennyi ötletet beleraktak.A film fut, mi pedig a Ferenc körúttól a Nyugati irányába haladunk.
Megjelenik itt mindenki: fehér biciklivel lehagyják a villamost, a valóság szövetét kettétépik, és kikukucskálnak rajta, levágott fejek pörögnek, és igazi emberek futnak a villamossal a megállóban, hátha elérik még.Valaki az ablakon túl kapaszkodik, és utazik velünk, a semmiben lógva. Vak embert vezetnek el mellettünk, csadoros nők szállnak fel.A mindennapi megszokásból pillanatok alatt játék lesz, és azt hiszem, soha többé nem tudom majd megtenni úgy ezt az utat, hogy ne fürkésszem folyamatosan odakint az utcát, hátha felbukkan valami abszurd, valami geg, és nevethetek rajta.A végén keménycukorkákat dobálnak be, és boldog nőnapot kívánnak. Én pedig a sok középszerű produkció után valami kincset érővel, az arcomon füligvigyorral távozok.
Linkek: