Az emberiség örök vágya megfejteni tudatalattinkat, és a tudatalattink termékét, az álmot magát. Mert félünk tőle. Félünk a magunkban rejtező ösztönlénytől, hogy egyszer csak felrúg valami fontos társadalmi normát, és mindennek a következményeit mi viseljük majd. Valahogy sejtettem, hogy minden a fonákja lesz annak, amit az Éjszakai műszak-kal kapcsolatban elképzeltem: tömeg volt a MU Színházban, a színpadot a nézőtérre helyezték át, a valóságot pedig egy képzeletbeli álomgyárrá változtatták.
Fiatalok jönnek be elszabott pizsamákban – mind kényelmes, színes, zsebes. A háttérben vászonhurkákat függesztettek föl a lépcsőzetesen elrendezett színpadra, előttünk fekete balettpadló, és valaki üvölt, és repül. Felettünk. Az egész álomszerű látomás, szürrealitásából egy fiú jön felénk, és elkezdi megosztani velünk az álmát. Aztán egy lány, és egyre többen lesznek, egyszerre beszélnek, míg a kakofóniában már mindenki vigyorog. Snitt.
Mintha az egyik álomból a másikba váltanánk. Erős fények. Egy lány kezdi el egy fiú pizsamáját nyitogatni, mintha zsebei lennének, és vissza lehetne ragasztani. Megnyugszik, ha bőrt talál a pizsama alatt. Ám az utolsó esetben valamin megcsillan a fény. A lány szemére egy barlangászlámpát erősítettek, azzal vizsgálódik, majd amikor riadtan hátrálni kezd, valaki kikapcsolja a lámpát. Dermesztő sötét. Snitt.
Minden fény kigyullad velünk szemben, mintha egy revüt néznénk Hollywood korai időszakában – ugyanúgy álomgyár az is, csak itt rémálmok születnek. 
A fiú jön, és három lány vár rá, vidáman latinosan ropják, a fiú álmaiban nagy csábító, egyszerre három gyönyörű nő van a karjai között, akik elkezdik vetkőztetni, lehúzzák a nadrágját, majd elmennek. Otthagyják magára. Szégyen. Kétségbeesés. Majd a társai visszahozzák a nadrágot.
Újabb váltás. A szövethurkákban alszanak álmodóink. Valójában mindez csak álom, hogy táncolnak, repülnek, szeretkeznek. Mert ők álmodnak a kivilágított szövethurkákban, és időről-időre a pszichológus körbejár, és begyűjti ezeket az álmokat. Mindegyik álom kéken világít, és az ember szájából esik ki. Kicsit Mátrix, kicsit A sziget, kicsit cyberpunk.
Egy lány keresi a nézők között törött tükre cserepeit, majd összerakja, mintha törött emlékezete képei volnának. Megnyugszik.Először nagyon bizonytalanul, szinte állati pózokban járkál körbe-körbe mindenki, rángatóznak, mintha valami súlyos idegrendszeri rendellenességük lenne. Majd egy pillanat alatt határozott, céltudatos emberré válnak, úgy járkálnak, mintha minden mozdulatuknak határozott célja és oka lenne. Nagyítóval vizsgálják egymást. A fiút, akit kikötöttek. Ugatni kezdik, visszaugat, még jobban acsarognak, ő pedig rángatja a köteleit, nem megy. Aztán két lábra áll, és kicsavarja magát. Mindenki meglepődik.
Ismét álmokat gyűjt be a pszichológus, majd a fiú és a lány kettesben marad. Rövid, ám nagyon bensőséges udvarlás után együtt repülnek, ám bejön a többi pár is, ugyanazt az udvarlást végigélve. Klisés lesz minden kapcsolat, és a lány úgy dönt, mégsem akarja a fiút. Az alant lassan orgiaszerűen tobzódó csoporton átúszik, mint egy koncerten a testszörfölők. Nekem kicsit Éva, aki átlép a síron. Majd mindenki elkezd álmodni, tétován és absztrakt módon kitekert testekkel fetrengeni. A pszichológus is elaludt, és most látjuk azt, ami a szövethurkák belsejében történik: ugyanúgy álmodnak, gyűrik a takarót, mint mi. Csak álmaik kék fényben úsznak, a színpadra esnek, világítanak.
A darabokat úgy fel lehetett volna cserélni, mint a lány tükrének cserepeit, és ugyanúgy lehetett volna összerakni is. Mint Kay szava a Hókirálynőben. Szabadasszociáció, és felismered, te is ezekhez hasonlókat álmodsz. Repülsz. Állattá változol. Megrémülsz, gép vagy, vagy szeretkezel. Egyedül a tétován futás az ismeretlen világban, az hiányzik.
Tánctechnikailag gyenge, hiszen fiatal táncos az összes, nem is mind jól képzett, komoly bakik, szusszanásnyi rémült szünet az emelések előtt. Még ha gyakorolják, összeért volna. Így van egy kis félkész benne. De annyira frissek még, hogy mindez megbocsátható. Meg… meg akkor nem ez foglalkoztat, hanem az egész, amit láttam.
Nyomasztó darab. Ahogy kiérek az utcára, az esti lámpák fényében minden olyan, mintha még mindig a színházban lennék. Szórt fények, szpotok, néhol szürkés félhomály. A köd meg mintha a szárazjég lenne. Nyelek egyet. Elindulok.
Linkek: