Ha az ember olyan előadást készül megnézni, amelyben vásott kölykök szerepelnek, ne lepődjön meg, ha – miközben éppen a bejutásra várakozik – egy öt év körüli, hosszú hajú kissrác megakadályozza, hogy feljusson a lépcsőn, mert a korláton való csúszkálás még mindig nem ment ki a divatból. Anyuka persze rendreutasítja (flamandul), gondolom azt mondta, “mert a nénit zavarja” (sic!). Pedig nem.Aztán a Trafó nagytermében bordásfalsor és szanaszét hánytszékek – a színpadon gyerekzsivaj, a nézőtéren felnőttzsivaj. Ahangszóróból néhány cssst! is kihallatszik, de lehet, hogy csak én hallom ki. Aztán bejönnek.
Kicsik és nagyobbak, kislányok és kisfiúk, kócosak és jólfésültek, hosszú kéz-láb kiskamaszok és egészen picik. Szépen felsorakoznak. Rend van. És csak néznek. Sőt, farkasszemet néznek. Velünk. Kezdem kicsit kényelmetlenül érezni magam. Úgy vizslatják a nézőteret, mintha egy laboratóriumban csodálkoznának rá egy nagy adag, számukra ismeretlen lényre. És ami megdöbbentő: nem lámpalázasak. Nem megjátsszák, hogy nem izgulnak, tényleg nem izgulnak. Ettől kicsit félelmetessé válnak, és már én kezdek el azon gondolkodni – “mintha egy laboratóriumban…” -, kik ezek a kiskölykök?
Ha a performansz definíciója így szólna: olyan előadásforma, amelyben a szereplők meghökkentésbe panírozott, gondolkodásra serkentő cselekedeteikkel életre szóló, mégis egyszeri és megismételhetetlen élményt nyújtanak közönségüknek, nos, akkor a Nap nap után performansz. A legjobb értelemben. Persze, hatásvadász. Elvégre aranyos kisgyerekek szerepelnek benne, akik precizitásukkal, szenvedélyükkel, és ami a legfontosabb, őszinteségükkel elkápráztatnak. Miközben tökéletesen játszanak, úgy marad meg saját karakterük, hogy mindvégig szenvtelenül eltartják maguktól. Nem mondhatom rájuk azt, hogy csak gyerekek. Nem, színészek, akik abban a pillanatban, amikor szemrebbenés nélkül élő sorfalat állnak a nézőtérrel szemben, hogy aztán összes dühüket, értetlenségüket és meg nem értettségüket az arcunkba fröcsögjék, kis időre mintha emlékező felnőtté válnának.
Mert arra kellett rájönnöm, hogy a fölnőttek, mármint ti, nem emlékeztek. Zsolozsmaként ismételgetitek, hogy “mi aztán nem növünk fel”, aztán gondolkodás nélkül azt mondjátok a világmegváltó, vagy éppen az élet értelmét kutató-firtató gyerekeknek, hogy “ne most, mert megy a híradó, és ez fontos“. És ez az, amire ez az előadás a maga (jó értelemben vett) naiv amatőrségével nagyon durván rávilágít.
Hiszen ez az egész variáció egy témára. Ha lehet hinni a városi legendának, az előadás szövegét a rendező, Tim Etchells a gyerekek tapasztalataira, emlékeire, szüleiktől leggyakrabban hallott mondataira építette. És most mindezt szépen visszhangozzák. “Azt mondjátok…” – kezdik minden mondatukat, a nézőtéren ülő felnőttek pedig a legabszurdabb képtelenségekkel találják szemben magukat. Szóval, miért is mondjátok, hogy amitől a gyerekek félnek (a szörnyektől a sötétig) nem potenciális ellenségek? Miért mondjátok, hogy a nagynéni büdös és ronda, de ezt lehetőleg a rokonok előtt ne emlegessék? Miért mondjátok, hogy maradjanak csendben, mert különben idegrohamot helyeztek kilátásba? És miért mondjátok azt, amit talán még ti magatok sem értetek?
Tim Etchells – Nap nap után (részlet)
Ha az előadást muszáj lenne begyömöszölnöm egy műfaji skatulyába, azt mondanám, hogy kórusmű. A gyerekek a színpadon együtt és külön-külön is szembesítik a felnőtteket abszurd magyarázataikkal, kisebb-nagyobb hazugságaikkal, ahogy a kedves és szívet melengető becézgetésekkel is. Aztán a felfokozott idegállapot egyszer csak átcsap őrjöngésbe, igazi rosszalkodásba, székdobálásba, kergetőzésbe és hajhúzásba, hogy pár perc múlva lehiggadva és leizzadva a székeket a kiinduló-sorfal helyére húzzák, és következhet a második versszak. A kis bölcsek – mert így, ülve tényleg olyanok, mint akik mindent tudnak – skandálják újra meg újra a felnőttek butaságait, elnézően mosolyognak, olykor dühösek, de csak az értetlenség miatt, amely a nézőtéren ülők közt is kezd elhatalmasodni. Mintha már a fölnőttek sem értenék magukat…
Egy mondás szerint a gyerekek tudják a választ, csak nem értik a kérdést. Ezt az előadást egy kisgyerekes anyukával szerettem volna megnézni, de este nyolckor nem tudta otthon hagyni a két kicsit. Pedig ezt szülőknek és leendő szülőknek, az emlékezés csíráját magukban hordozó nagykorúaknak, az “azért, mert azt mondtam” megszállottjainak, de leginkább minden felnőttnek látnia kellett volna.
Linkek: