— Színház

— 2009. April 15. 18:42

— Írta: Gyagilev

Balanchine-est az Operaházban

Kissé megijedtem, amikor megtudtam, hogy Balanchine-estet tervez az Opera.Balanchine alkotta meg a szimfonikus balettet, azaz a színpadi táncazon formáját, ami semmi másról nem szól, csak magáról a szépmozdulatról, a táncba öntött zenéről. Ennél fogva egy módon adhatóakcsak elő Balanchine művei: teljes tökéletességgel. Darabjai csak akkorműködnek, ha minden pontosan ott, akkor és úgy történik, ahogyan azt amester kitalálta. Szólistából van az Opera társulatában, akiképességeit tekintve alkalmas Balanchine-t táncolni, azonban amikorarról van szó, hogy több táncosnak kell egyszerre emelnie a kezét, atársulat könnyen bajba kerülhet.

George Balanchine a huszadik század egyik legzseniálisabb koreográfusa, a kiüresedettklasszikus balett egyik megújítója, legendás művész és nőcsábász, a NewYork City Ballet egyik alapítója, akinek hosszú idő után ismét láthatókdarabjai hazánkban. Az Operaház neki dedikált estjére három egyfelvonásos művet válogattak ki az szerkesztők jó érzékkel, hiszen mindhárom különleges valamiért. A Szerenád az első, a Concerto Barocco a legjobb, a Who Cares? pedig a kivétel. Kifejtem kissé bővebben.

A Szerenád (Csajkovszkij zenéjére) az első Amerikában készült mű. 1934-ben érkezett ide a grúz származású Giorgi Melitonis dze Balanchivadze. Szentpétervárott született, kitanulta a klasszikus balett minden fortélyát a legnagyobb mestertől, Marius Petipatól, majd az orosz politikai helyzet változása miatt Nyugat-Európába ment és csatlakozott Gyagilev Orosz Balettjéhez. Ahhoz a társulathoz, amely a modern tánc európai úttörőjeként vált ismertté. Miután mindent megtanult, amit meg lehetett, átkelt az óceánon és történelmet írt.

Függöny fel: díszlet nincs, a háttér halványkék. A táncosok egyszerű dresszben. Minden azért van – azaz azért nincs semmi -, hogy a tánc legyen a középpontban. A mozdulatok a klasszikus balettből kifejlesztett, jellemző Balanchine-világot tükrözik. A nők spicc-cipőben, gyönyörű, harmonikus térformák, kimerevített, szoborszerű pózok. Volf Katalin, Boros Ildikó és Kozmér Alexandra képességeik legjavát nyújtva úgy keltik életre az előadást, ahogy azt valaha megálmodhatta Mr. B. A többi táncosnő pedig lerombolja félelmeimet: szemmel láthatólag nagyon szeretik a darabot, teljes odaadással, rengeteg munkával és koncentrációval szinte tökéletes összhangban mozognak.

A Concerto Barocco Bach zenéjére készült és az egyik legszebb, legjobban sikerült darab az életműből. Hozzá kell tenni, hogy nem túl könnyen emészthető, hiszen egyáltalán semmilyen érzelmi töltéssel nem rendelkezik, célja a tánc tökéletes tisztaságban való bemutatása. Már maga a zene is feladatot ad a nézőnek, tudjuk, Bach nem slágereket írt. Zseniális zeneszerző, de dolgozni kell, hogy valaki értékelni tudja. Ehhez jön a már említett, események és érzelmek nélküli tiszta tánc, ami az egyre erősebb vizuális elemekkel operáló filmkultúrához szokott nézőnek könnyen tűnhet unalmasnak. Persze az unalom és a Concerto Barocco távolról sem rokonok: ha valakinek van hozzá szeme, türelme, figyelme, akkor a táncművészet csodáját láthatja. Díszlet itt sincs, a kosztüm is összesen egy fehér balettdresszből és egy rövid szoknyából áll, azonban a táncosok által a térből kiszakított formák szinte önálló életre kelnek. Az előadásról szinte ugyanazt tudom elmondani, amit a Szerenádnál már említettem, azt leszámítva, hogy a főszereplők itt Aleszja Popova és Somorjai Enikő voltak.

A záró darabot, a Who Cares?-t bevallottan lazításnak szánta a balettigazgató Keveházi Gábor. Persze nem a táncosoknak, hanem a nézőknek. A darab kivétel, hiszen nem a klasszikus szerzők valamelyikének művére koreografálta Balanchine. Gershwin ismert, vidám, könnyed songjaira a klasszikus balett zárt számainak mintájára egymás után láthatunk csoporttáncokat, kettősöket, szólókat. A darabnak hangulata mellett további érdekessége, hogy az első két, jellemzően nőkre koreografált darab után itt már férfiakat is látunk érdemben táncolni. Itt van díszlet: a háttérfüggönyön Manhattan felhőkarcolóinak stilizált képét láthatjuk. A jelmezek a ’20-as, ’30-as évek revüinek világát idézik. Léha, csábító nők, jóképű sármos férfiak. A darab lényegén azonban ezek a külsőségek nem változtatnak: hiába a jelmez, a mester nem tud kibújni a bőréből, így történet itt sincs, csak egy-egy songra koreografált táncszám, ami önállóan is megállná a helyét bárhol. A férfiak ötöse pontos, szép, akrobatikus volt. A három női szóló közül Kozmér Alexandra tette rám a legnagyobb hatást, míg Boros Ildikó technikailag hibátlanul táncolt, de valahogy nem állt jól neki a ledér szerep. Aleszja Popova szólójára nem nagyon tudnám azt mondani, hogy rossz volt, de tőle többet vártam, Bajári Levente viszont hozta, amit szokott: pontos, szép mozdulataival mentette a férfiak becsületét ezen a női túlsúllyal kezdődő estén.

A táncosok produkciója alapján ijedtségem alaptalan volt: felkészült a társulat arra, hogy Balanchine darabokat táncoljon. A kérdés másik fele – vajon a nézők is felkészültek-e – már nem ennyire könnyen eldönthető. A premieren messze nem volt olyan lelkes a közönség, mint amennyire a látottak alapján lennie kellett volna. Persze az, hogy az est siker lesz-e, a további előadásokon dől el.

Linkek: