A szenvedés és elvágyódás egészen változatos formáival találkozhatunk a Három nővér Nemzetis változatában, ami az eredeti szerző ismeretében (Anton Pavlovics Csehov) nem különösebben meglepő, és talán a rengeteg kiváló, már sokszorosan bizonyított szereplő ismeretében sem az. Talán csak az nem volt előzetesen várható, hogy egy ennyire a színészi játékra, gesztusokra, mimikára kihegyezett eszköztárral igyekeznek majd elérni azt, hogy átérezzük azt az egyre kihűlő vágyat, ahogyan Irina (Péterfy Bori) ismételgeti Moszkvát, vágyai tárgyát, a helyet, ahol új életre ébredhetne, ahol minden más lehetne – de Moszkva nagyon messze van, és az előadás során egyre távolabb kerül Irinától, a három nővértől és tőlünk, nézőktől is. Lassan megtanuljuk, hogy hiába vágyunk valamire erősen, hiába igyekszünk, gyakran még ez is kevés, mert tetteink ura nem biztos, hogy mi vagyunk. És erre gyakran már csak akkor eszmélünk rá, amikor ráncainkkal szembesülünk a tükörben.

Az öregedés egyébként is kulcsmotívummá formálódik a Nemzeti Színház előadásában; az elmúlt hónapok történéseinek fényében talán kissé gárdistaszerűen kinéző és általában örökifjúnak tűnő Alföldi Róbert ezúttal szerepéhez öregedett. Az előadás egyik legszuggesztívebb figurájává válik, ahogy őrlődik szélsőségesen neurotikus és romantikusan idealista énje között. Egyiket táplálja az urát szüntelen öngyilkossági kísérletekkel dühíti felesége, a másikat pedig Schell Judit Másájával való románca élteti. De az őrlődése egyébként jól jellemzi az egész előadást is, melyben a szereplők java az élet valós folyását gyakran szemellenzősen nem észrevéve kínlódik – gyakran egy-egy nagy kifakadáskor gyerekesen eltakarják arcukat, mintha az bármit segítene.

Alföldi Versinyinje elviszi az előadás nagy részét (a tea-jelenet különösen zseniális), de igazából nehéz szereplői szinten visszaemlékezni erre az előadásra, mindenkinek jutnak nagy pillanatok. Mátyássy Bence, Mészáros Piroska és Sinkó László nagyjából hasonló karaktert alakítanak, mint az általam tavaly látott Mein Kampfban, de ez nem negatívum. A nővérek közül Péterfy Bori kissé statikusnak tűnik szerepében, de ahogy egyre jobban megtörik, és átadja magát sorsának, annál nehezebb nem együttérezni vele. Udvaros Dorottya Olgája kapja talán a legkevesebb játékpercet és időt a színpadon, mégis látványos metamorfózis keretében és áthatóan válik fiatalos és vidám nőből egy megtört zombivá, félelmetes mélységekkel az arcán. Schell Judit, a harmadik nővér az előadás enigmája, szüntelenül ismételgetett, furcsa Puskin-idézetével (“Zöld tölgy a tenger szögletében…”) csak felerősíti azt a különös érzést, hogy ebben az előadásban tulajdonképpen minden megtörténik az első félóra során, hogy aztán a szereplők belefúljanak saját monomániájukba, kilátástalanságukba, míg végleg kettébe nem töri életüket az a tragédia, amely az ilyen történetek végén óhatatlanul bekövetkezik.