A jég, melyet 2006-ban mutatott be a Krétakör, harmadik éve szerepel a Nemzeti Színház repertoárjában, töretlenül tartja magát a legnépszerűbb előadások között. Szinte lehetetlen jegyet szerezni rá. Az a típusú előadás, amit mindenki látni akar, aztán a sárba tiporni vagy épp égbe magasztalni. A téma és a megvalósítás is kellően provokatív és izgalmas ahhoz, hogy a botrányt szagoló érdeklődőt magához vonzza, aki aztán fintoroghat, biedermeier színházi látcsöve mögött megbotránkozhat a meztelenségen, harsányságon és a formabontó stíluson. Aztán majd a szünetben, a pezsgőspohár felett lehet nagyon okosokat mondani róla. Közben pedig elveszhet a lényeg, noha kár volna érte.

A darab rendezője a megosztó Mundruczó Kornél, akivel kapcsolatban nekem sincs egyértelmű véleményem. Szeretem őt a filmjei miatt, színházi munkáit már kisebb lelkesedéssel fogadtam. Ennek ellenére rendkívül hálás vagyok neki és alkotótársának, Petrányi Viktóriának, hogy hozzányúltak az orosz kortárs irodalom e gyöngyszeméhez. Ráadásul értő kezekkel nyúltak hozzá, mert rögtön, az első jelenetekkel berántanak a posztkommunista elidegenedés fellegvárába, ahol a nagy, szentimentális orosz szív még mindig a megváltásra vár.

A jég előzetese

Oroszországban vagyunk tehát, s nem maradnak el a szokásos klisék: a környezet lehangoló, folyik a pia, dől a kokó, kurvák és stricik veszekednek, elfuserált bölcsészek nyomják a konyhafilozófiát, közben pedig titkos társaságok és gazdasági érdekcsoportok manipulálnak a háttérből, az orosz nép egyszerű fia pedig teng-leng, nem tudván mit kezdeni magával, eltékozolja kincseit, testét és lelkét. Így járna a három hős, a céltalan huszonéves, Lapin (László Attila), az elhasznált prosti, Nyikolajevna (Kiss Diána Magdolna) és a kiüresedett életű üzletember, Borenboim (Hollósi Frigyes), ha nem találna rájuk a “szív testvérisége”, akikről Szorokin trilógiává nőtt regénye valójában szól.

A cselekmény filmszerűen zajlik előttünk, akik babzsák fotelokban, műanyagszékeken vagy épp a színpadon ülünk és bámulunk. Van mit. Emlékezetes, erős pillanatok ejtik rabul a figyelmet. Két, összeesküvés-elméletekre pörgetett idióta fürdőkádból “vezényel”, miközben csutkára tekert hangerővel döngöl a Chop Suey a System of a Down-tól, vörösre dörzsölt ágyékú lányt tol hátulról a nézőtérnek szegezett tükör előtt a munkásosztály zavart antihőse, s természetesen látjuk a tudatlanság és szorongások útvesztőjében kavargó főszereplők hatásos metamorfózisát is. Lendülnek a jégkalapácsok, felsírnak a szívek, aztán egy hétig zokog még a húsbörtönben felébredt szív, s végül megtanulja új szerepét egy szép, új világban. Ennyi a történet: az iparággá fejlődött “kiválasztott-kutatás”, amely köré egy egész, komoly anyagi háttérrel és befolyással bíró szekta szerveződött. A szekta pedig lankadatlanul, a módszerekben nem válogatva kutatja a potenciális tagokat.

A darab hosszan csiszolódott, ez meg is látszik rajta, jól átgondolt, feszes tempóban halad, elszáll a nettó három óra, mintha fele sem volna. Az előadás két félideje pontosan idézi a könyvet. Az első rész kaotikus, provokatív hangulatával éles kontrasztot alkot a feszes, fokozásra építő második. Itt a testvériség vezetője, Hram meséli el történetét, akinek arca a kaméleon Csákányi Eszter, de hangja az összes szereplő, az egész testvériség. A hangfalakból pedig a változatosság kedvéért Sosztakovics C-dúr szimfóniája zúdul.

Az első rész szatirikus, abszurdba hajló képet mutat a mai Oroszország sehová sem tartó, alapértékeit elveszítő társadalmáról. Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Csákányi Eszter hozzák legjobban a szatirikus oldalt. A három felébredt (Hollósi, László és Kiss Diána Magdolna) a melankolikus, szeretetre áhítozó orosz néplélek klasszikus karaktereit személyesítik meg remekül. Tóth Orsi (Mundruczó egyik kedvenc múzsája) szokás szerint törékeny angyal. Minden mozdulata költészet. Általában az összes szereplő kitűnő, a Péterfy Bori helyére beugró Kiss Diána Magdolna sem okozott csalódást. Az első etap “vadászai” élővé varázsolják a könyvet, melyek olvasása közben folyamatosan azt éreztem, hogy én is beszélni akarok a szívemmel, szinte kívántam, hogy eljöjjenek értem, és megzörgessenek, hátha akkor valóban élni kezdenék. Erre, az olvasóban (illetve nézőben) önkéntelenül kialakuló vágyra kontrázik rá többször is Mundruczó, a kifelé beszélő hősök segítségével.

Ágh Márton formabontó, a teret praktikusan és sokoldalúan felhasználó díszletei tökéletesen illeszkednek a rendezői koncepcióhoz és a témához. Egy félbevágott lakás lehet színtere nagypolgári dorbézolásnak, szexpartinak, fiatalok őrjöngésének vagy a megfáradt munkásréteg szolid italozásának. A helycsere pedig akármilyen triviális, mégis kitűnő ötlet, kimozdít, gondolkodásra késztet, felforgatja a megszokást. Hiba mindenesetre egy szál se, zárt térből úgy lépünk át egy erdei tisztásra, mintha valóban megtörténne.

A zene használata szintén rendkívül átgondolt, nem csak hangulatfestés céljából kerülnek a helyükre a kiválasztott dalok. Chris Isaak, Björk, Sosztakovics, a System of a Down mind pontosan ott és úgy szólal meg, ahol kell, és ahol szerepe van. Alátámasztja és élővé teszi a színészek átalakulását és beleélését, lehetőséget adva nekik arra, hogy rímeljenek a hallottakra a zene hangulatát továbbgördítve.

Szorokin zseni, Mundruczó pedig szépen lekövette a mestert, lábnyomaiba illesztve saját lépéseit. Az élmény teljes, nincs bennem hiányérzet a regényre gondolva. Szorokin meséje komplex kis teremtéstörténet, kozmológia, szép közhelyekkel kerekre csiszolva, ami színpadra alkalmazva is működik.