Sokat vitatkoztam már azon másokkal és magammal is, hogy klasszikusokat érdemes-e, szabad-e feldolgozni. Mikor lehet ennek értelme? Végül arra az eredményre jutottam, hogy akkor érdemes ilyet csinálni, ha valamivel kiegészítjük, árnyaljuk, esetleg átértelmezzük az eredeti által alkotott képet. Bozsik Yvette Verdi Traviatájával próbálkozott.
Az eredeti mű Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című regénye alapján készült. A történet dióhéjban: Valery Violetta egy tüdőbeteg kurtizán a XVIII. századi Párizsban. Beleszeret egy ifjú, Alfred Germont, akinek apja nem nézi jó szemmel a kapcsolatukat, meg is tesz mindent, hogy a szerelmeseket szétválassza. Sikerül neki, de aztán rájön, hogy nem szép dolog a boldogság útjába állni, a szerelmesek ismét egymásra találnak, de Violetta szinte rögtön meg is hal. A zene zseniális, kevés ember van, aki nem ismer belőle egy-egy részletet. A kérdés az volt, hogy mit kezd ezzel Bozsik és társulata?
Sajnos a kortárs táncosok és koreográfusok gyakran a divatos és könnyű utat választják: a világ elhidegültségéről, a kapcsolatok kiüresedettségéről, vagy valami olyasmiről készítenek darabot, hogy minden szörnyű. (Szerintem ez messze nincs így, de mindenki azt gondol, amit akar. Ha ők így látják – ez esetben sajnálom őket -, szívük joga megmutatni ezt mindenkinek.) Miért mondom, hogy könnyebb ez az út? Azért, mert sokkal egyszerűbb szenvedni a színpadon, mint humorizálni. Utóbbival ugyanis nagyon könnyű lebukni, értsd: ha a néző nem nevet, az alkotó megbukott. A színpadon való szenvedéssel könnyű blöffölni: ha a nézőtéren valaki nem érzi át a darab állítólagos mélységét, vagy nem érti az esetlegesen nem is létező mondanivalóját, erről jellemzően mélyen hallgat, nehogy butának tartsák. (Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden szomorú darab rossz!)
Bozsik úgy próbálta feldolgozni a Traviatát, hogy mindent kivett belőle, ami jókedvre hangolhatná az embert, semmi szerelem, ami mindent legyőz, csak a kihűlt emberi kapcsolatok, az állati párzáshoz hasonlító szex. A történetet sem meséli el, csak néhol utal rá, de inkább az események lelki oldalát mutatja (mutatná) be. Természetesen néhány táncosnő fehérneműig vetkőzik egyszer-kétszer, van kurvázós jelenet, amikor minden vörös fényben úszik, orgia a színpadon, meg olyan is van, amikor a főhős és a főhősnő egymással küzdenek az egyébként nagyon ötletesen használt díszletelemeken. A főszereplők ugyanúgy feketében, később néha pirosban és fehérben vannak, mint a tánckar többi tagja. A színpad fekete, a díszlet pár darab fekete színű habszivacs lapból áll, amelyek hitvesi ágyként, matracként, térelválasztóként, illetve zuhanykabinként is funkcionálnak.
A zenét sajnos modernizálta a svájci Philippe Héritier. Nekem nem tetszett, minden alkalommal sajnáltam, amikor a felcsendülő eredetit elmosta a zeneszerző hangkavalkádja. Ezen felül ráadásul nem nagyon éreztem, hogy bármit is hozzátett volna a darabhoz. Ha az eredeti zenét vágják össze a megfelelő módon, pont ugyanott lennénk, mint így.
A táncosok nem nagyon mutattak semmit, ami emlékezetes lenne. Valószínűleg ennek nem az az oka, hogy Bozsik Yvette nem tud koreografálni, hiszen a Szenvedély esten az Operában tavaly zseniálisan kihasználta a Nemzeti Balett táncosainak képességeit. Ezzel együtt Góbi Rita jellegzetes, erős színpadi jelenlétével és kimunkált mozdulataival, illetve Balkányi Kitty, szépségével és szintén szép mozdulataival kitűnt a tömegből.
Visszatérve a cikk elején feltett kérdéshez: volt-e értelme feldolgozni, átértelmezni a Traviatát ebben az esetben? Nálam egyértelmű nem a válasz. Sem a történetről, sem a világról nem tudtam meg semmi újat.
Ha te is tennél egy próbát a darabbal, legközelebb február 25-én látható a Nemzeti Táncszínházban.
Linkek: