A jó vígjáték nagyon ritka, jó vígjátékot írni és színpadra állítani minden bizonnyal nehéz feladat. A tragédia sokszor sokkal könnyebben átélhető a közönség számára, míg a jó komédia igazi dicsérete az őszinte nevetés, és ez ritka kincs. Könnyebb dolga is van a tragikus hősnek, hogy megrendítse, elgondolkoztassa, esetleg zavarba hozza a nézőt, a szomorúságnak bő eszköztára van. Eleve ritkán nézek könnyed szórakozást ígérő darabokat, s ha mégis, alig fordul elő, hogy valóban jól szórakozom. Most sem történt ez másként, amikor a Pesti Színház repertoárján lévő Chioggiai csetepaté című Carlo Goldoni művet volt szerencsém megtekinteni.
Goldoni komédiája Forgács Péter rendezésében került színpadra. Úgy érzem, legfőbb cél az olasz temperamentum, a szenvedély és érzékiség bemutatása lehetett. Ehhez képest rengeteg sikoltozást és ordibálást, megjátszott szenvedélyt és ostoba viszálykodást kapunk. Kifejezetten irritáló, ahogyan a chioggiai nők egymás vagy szeretőik haját tépik, és ahogyan a férfiak, egymásnak esnek, miközben mindig mindenki meg akarja ölni magát nagy fájdalmában, de ennek se súlya, se komikuma nincsen. Az eredmény néhol otromba, máshol egyszerűen csak modoros.
Elméletileg arról lenne szó, hogy a kis halászváros magukra maradt lányait és asszonyait a rakodómunkás Pióca Toffolo (Józan László) szórakoztatja ráérő óráiban. Megajándékozza őket figyelmével (és sült tökkel), hogy egyébként még kiskorú, de már igencsak kikapós szerelme mellett lehessen. A hónapokig párjuk nélkül élni kénytelen nők örülnek a férfi társaságának, és nem bánják az ártatlan s kevésbé ártatlan flörtöt, de amikor aztán a halászhajó visszatér férjeikkel és vőlegényeikkel, hirtelen mindenkinek akad takargatnivalója.
Tehát, mikor a hajó partot ér, és a nők a kikötőbe sietnek, egymás sarkára taposva, egymást túlkiabálva igyekeznek bizonygatni hamis ártatlanságukat, és természetesen nem hagyják ki a lehetőséget egymás bemocskolására sem. Az összezártságtól és a nők hiányától aggresszív férfiak pedig kapnak az alkalmon, és asszonyaik ledöntése után rögtön nekiesnek a megvádolt rakodómunkásnak. Letámadják a jellemtelen kis Piócát, de egymást sem kímélik. Bekerül még a képbe a helyi igazságszolgáltatás képviselője is, bár nem igazán értem, minek. Ő volna hivatott rendet tenni a nagy cirkuszban, s bár nem világos, hogyan, de végül mégis sikerül neki. Mivel komédiáról beszélünk a szó legszorosabb értelmében, a happy end már a kezdetekkor borítékolható. Ezen nem is csodálkozom, nem is zavar, de példának okáért Pióca jellemének illogikus változását már nehéz a műfajjal magyarázni.
A színészek produkciója vegyes. Leginkább kifejezetten gyenge. Kéri Kitty például nagyon nem találja az egyensúlyt a gonosz, bajkeverő boszorkány és a cserfes, de szeretnivaló asszony között. Petrik Andrea Lucietta szerepében pedig hiába próbál ócska lotyó lenni, nem sikerül; Csőre Gábor állandóan sértett és durcás, pedig macsót játszik, mégis végighisztizi az előadást. Ebből az ellentmondásból ki lehetett volna hozni valamit, az alkotók kihagyták ezt a ziccert. A férfiak között viszont ott van Borbiczki Ferenc, a halászmester, aki nem kevés derültséget okozott a nézőtéren hadaró beszédével (ami a helyi nyelvjárást igyekezett érzékeltetni), jópofa stílusával, de egy fecske nem csinál nyarat. A többiek részben csak unalmasak, néhányan kifejezetten irritálóan próbálják meg kitalálni játékukkal, milyen lehet egy túlfűtött, szenvedélyes, valódi olasz.
A színpadkép jól ki lett találva (Füzér Anni munkája), ott a tenger is, a hajó, és csipkeverő szerkezetek, teregetett ruhák között élik mindennapjaikat a helyiek. Néha elsötétül a kép, és a naplementét édes női hang súgja a fülünkbe, miszerint: “Una notte in Napoli, Con la luna ed il mare”. Szép, szép, de hogy ez miért és hogyan jön ide, nem sikerült megfejtenem, pedig egyszer el is szerenádozzák a hoppon maradt halászlegények, és végül a nagy “össztánc” is ezen örökbecsű dallamokra kezdődik el.
Összességében egyszer ki lehet bírni, mert van azért némi ok a mókára a kiteregetett ruhák közt élő, zűrös, zajos és balhés nagycsalád kálváriáját nézve, bár szerintem nem igazán érdemes erre a halvány produkcióra pazarolni életünkből három órát.
Linkek: