A Thália Színház elmegyógyintézetében az orvosok és betegek szerepei folyamatosan cserélődnek, a normalitás és az őrület között nincs egyértelmű határvonal. Csak a Csáthot alakító Pálfi Ervin és a Gizellát, az elmebeteg nőt játszó  G. Erdélyi Hermina maradnak mindvégig egyetlen szerepben. Gizellán saját elmondása szerint egy Lény, a világ ördöge uralkodik, aki meg akarja ölni halhatatlan lelkét. A nő egyre kiterjedtebb és összetettebb világot, ahogy Csáth fogalmaz, kész mitológiát épít fel. Gizella elméje a pszichózissal védekezik az ellen, hogy szembe kelljen néznie életének azon tragikus eseményeivel, amik nagyban megsértették Én-komplexének különböző alkotóelemeit, mint pl. a szexuális, az anyagi vagy az erkölcsi énjét. Célszerűség és gépszerűség jellemző őrületére, melynek minden fázisát képes megmagyarázni Csáth analízise. S bár ez az elemzés írásban logikus, de nézőként távolról sem kapjuk meg az analízis rendszerezett felépítését. A Gizellát megszálló Lényről darabosan hallunk, hiszen az elmebeteg nő jelenetei között láthatjuk azt is, ahogy a Witman-fiúk baglyot kínoznak, ahogy megjelenik a Homokember, vagy ahogy a Vass-testvérek a varázsló kertjét keresik.

Homokember, Witman-fiúk és Vass-testvérek? A szinopszis mindazok számára zavaros lehet, akik Dr. Brenner József, írói álnevén Csáth Géza munkásságát csak felületesen ismerik. Valószínűleg azok sem igazodnak ki könnyen a darabon, akik csak a címadó pszichoanalízist olvasták. A szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a Thália koprodukciója akkor válik érthetővé, ha tisztában vagyunk Csáth életútjával (netán olvastuk is Kosztolányi Csáthról írt értékezését, vagy láttuk az Ópium – Egy elmebeteg nő naplója című filmdrámát), több Csáth-novellát is olvastunk (mint pl. A varázsló kertjét, az Anyagyilkosságot, A sebészt, a Szombat estét), esetleg Csáth naplórészletei és levelei sem ismeretlenek számunkra. A darabhoz tehát vagy kiterjedtebb háttértudás, vagy erős érteni akarás szükségeltetik, különben a témájában nehéz, és hangulatában igen sötét előadás az embert inkább lehúzza, mint pozitív élményt ad számára. Kérdés, hogy érdemes-e kifejezetten a darab kedvéért elmélyülni Csáth-írásaiban? És a válasz: igen, megéri.

Egy elmebeteg nő naplója előzetes

Dömötör András rendező rendkívül jó koncepciót dolgozott ki, hiszen remekül sikerült összefűznie Csáth munkásságának részleteit amellett, hogy teret is hagy a színészeknek tehetségük kibontakoztatására a szerepek közötti váltásokkal. Pálfi és G. Erdélyi dicséretesen küzdik le Gizella és Csáth karaktereiben rejlő kihívásokat, hiszen teatralitást mellőzően képesek a főszereplőkön eluralkodó őrületet megrajzolni. A fokozatosság különösen Pálfi játékára igaz, jól építi fel az orvoson elhatalmasodó megszállottságot. Utóbbi az igazán sokkoló zárójelenetben tetőzik be, mikor Csáth az időt igyekszik kioperálni az agyából.

A díszlet tökéletes a különböző epizódok egybefűzésére. A csempeszerű fal négy ablaka négy különböző kórterembe enged betekintést. A szobák között a színészek szabadon mozognak, gyakran egy-egy másik terembe átjutva váltanak szerepet. Az est előrehaladtával a színészek a színpad addig üresen hagyott elejét is kihasználják, fizikailag is közelebb hozva a közönséghez a darabot, ill. mindazt a feszültséget és őrületet, ami a szereplőkön, és magán az íróban-orvoson is elhatalmasodik. Tény, hogy emiatt talán még kellemetlenebbül érezheti magát az néző, de valljuk be őszintén, azok, akik az Egy elmebeteg nő naplójára váltanak jegyet, tisztában lehetnek azzal, hogy az este nem könnyed szórakozást ígér. Egy elmebetegséggel foglalkozó előadásnak, amelynek célja nem egy orvosi diagnózis száraz interpretálása, ilyen nehéznek, hatásosnak kell lennie. 

Talán csak egy dolgot hiányoltam az előadás folyamán: nem kerül hangsúlyozásra, hogy az elmebeteg nő megszállottan ír (bár a darab elején a színészek meglengetnek egy kötegnyi teleírott papírt, utalva a naplóra). A napló vezetésének fontosságát jobban kiemelhették volna, ha már ez a Csáth-írás a címadó, hiszen Gizella majd mindig – még ha csak homályos megvilágításban is – a színpadon tartózkodik. Így azonban az is kimarad, hogy a nő íráskényszere adott lehetőséget Csáth számára a mélyebb pszichoanalízisre. Mivel a napló maga így háttérbe szorul, és a novellákból átvett részek is összességükben az elmebeteg nő esetével szinte azonos hangsúlyt kapnak, úgy érzem, a főcímnél többet mond az alcím: merülés Csáth Géza írásai alapján. Ez jobban juttatja kifejezésre a darab ambiciózusabb célját, hogy ne csak egy elmebeteg nő sötét elméjének mélyébe hatoljunk bele, hanem átlalában az emberébe, ha már az alkotók szerint úgyis mindenki Csáth (lásd a szereplőlista alján). Bár ez a merülés olykor félelmetesnek tűnik, de azok számára, akiket ez nem rettent meg, borzongatóan vonzó lehet.

Linkek:

• Thália Színház hivatalos honlap
• Csáth Géza novellái a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán