Ahogy beérünk a terembe, egy bizarr kiállítás tárul a szemünk elé. A ruhatárat az egyik szancsópanza üzemelteti, itt látom meg az első vicces kiírást – mintha egy igazi múzeum vagy kiállítás táblája lenne – “Ruhatár: fogasok, kabátok, István (vegyes technika)”. A külső valóságot, és ennek bizarr voltát rögtön elfelejtem, berántanak a maguk bolond világába. Kovács Gábor tereli a népet körbe a kiállítás mentén, mindenhol kis felirat, hogy mit/kit láthatunk. Az élő installációtól kezdve a színpadig mindegyik kap egy vicces DQN-es nevet, és kedvére bolondozhat a szereplő a nézővel együtt.

Ahogy elhaladunk a piros színpad mellett, ami nem mellesleg egy tökéletes négyzet, rögtön az akusztikus könyvhöz érünk, ami egy csuhás donból és egy állványra rakott könyvből áll. Ő az, aki rögtön felszólít: “Nálunk már a bolondságot sem értik! Emberek! Csatlakozzatok hozzánk, s induljunk együtt az ismeretlenbe, a sír felszabadítására!” Továbbsétálok, az arcomon mosoly, ám az egyik nézőtársat az erélyes csuhás vállon ragadja, és szónokol neki tovább. Amint elmondta a szöveget, elengedi szegény fickót, és leül a székére, várva a következő jelenést.

A következő installáció egy óriási gramofon, amit kurblizni kell. Egy hölgy ül rajta estélyiben, az ő cipőjének sarka a lejátszó. A teremőr a lemezre helyezi a “tűt”, majd a nő az ajkához emeli a gramofon tölcsérét, és beledúdol. Vokálozik a terem másik sarkában lévő rockkoncerthez. Egy fiatalember, csíkos pizsamában Elvisnek öltözve, rázendít a halhatatlan slágerre, “gekkó vagyok”, és a közönség majdhogynem ujjongva fogadja. Kis pódiumáról félhalott zongorák, sosemvolt billentyűsök lógnak le, jelezvén, ennek valami köze van a zenéhez.

Tőle balra egy fiatalember teker egy vetítőgépet, kerékpárját rögzítették, a dinamót hajtja a “szobabicikli”, vetítve egyetlen női képet. A kedvenc kiállított “tárgyam” az asztronauta – örömmel ismerem fel benne Gold Beát. Csillagokat szabadít fel a világítótestről ott mellette, nem több, mint egy csipesz segítségével, miközben lassan lépked a nehéz, szokatlan gravitációnkban szegény földreszállt fehér angyal. Kezére-lábára különböző huzalok vannak erősítve, és miközben mozog, a létezés legvalószerűtlenebb tárgyait animálja ezzel: a kézhez teniszütő, a vállhoz kabát kapcsolódik.

A rockkoncert újabb bizarr című darabját hallgatjuk már, mire Bakó Tamás idétlen szarukeretes szemüvegben ugrál körbe, hogy lelkesedésre buzdítson minket, majd fellép a színpadra táncolni egyet. Előad valami teljesen jelentéktelen, és igazából tényleg minden technikát vagy gondolatot nélkülöző táncot, majd felkapja a végén az előre odakészített, csíkozott magasugrórudat, mint egy óriási dárdát, és megdöfködi vele a színpad sarkát. A szemközti vetítővászonon rosszul animált, stilizált nézők tűnnek fel, és megéljeznik a “művészi” produkciót.

Önjelölt Elvisünk megtapsoltatja a lelkes táncost, majd ismét valami új számba kezd, amit kedélyesen végignevetünk, majd Bakó újra a színpadon terem, ismét előadja, amit az előbb, ezzel is jelezve, hogy igazából mindig minden a legegyformább, és a legkilátástalanabb kitörni ezekből a jól bevált, bejáratott formákból. Aztán végre elkezdődik egy kisebb hercehurca után a tényleges bolondozás: Bakó és az énekes jót vitatkoznak azon, hogy melyiküket unja jobban a nézősereg, majd szépen lassan kikászálódnak a kiállításból a táncosok, és kezdetét veszi a játék, igazi játék, közönségbevonásssal.

Négy Don Quijote (két férfi, két nő) tör az első don életére folyton és minduntalan, hogy legyőzzék, és átvegyék a helyét a bolondságok trónusán. Harcolnak, révületbe esnek, táncolnak, szerelmesek lesznek, és közben megnevettetnek. Kicsit olyan ez az egész, mint egy francia vígjáték a jobbik fajtából – minden ötödik másodpercben történik valami vicces, valami geg-szerű.A remeténk diót tör a fejével, a harcnál az egyik nő kard helyett hüvelyt kap, mindegyikük vicces álszakállat visel, a “mű-nézők” hirtelen átigazolnak Dulcineákká, és szívekkel döfködik őket. Közben folyamatosan kommentálja az eseményeket Sanchopanzánk, Kovács Gábor, teszi mindezt olyan faarccal, hogy az ember elgondolkodik rajta, van-e egyáltalán humorérzéke.

Majd bekövetkezik a tragikus vég, és fődonunkat kemény harcban leverik. A harc pediglen úgy van megkoreografálva, mint egy jobbfajta kungfu-film paródiája, széles mozdulatokkal, túljátszott mimikával. A végén “porba hull” a don szakálla. A temetési szertartás majdnem szűkkörű, de mindenképpen családias. A konferanszié ostobábbnál ostobább szentenciákkal rukkol elő az eredeti szövegből, ám mindegyik nagyon igaz. Egy pillanatra eltűnődöm, akármennyire is vicces, ildomos-e most nevetnem. Ildomos.

A végén részvétnyilvánításunkat adhatjuk át magának a halottnak, aki mosolyogva köszöni meg, és nem akárhogy. Egy óriási keljfeljancsi, mintegy monumentális szobra önmagának, és ide-oda billegve ráz kezet a nézőkkel, míg a többi don visszamászik a pódiumára. Búcsúzásképpen még felhallatszik a sláger, a Gekkó vagyok, és megyünk a ruhatárhoz. Hirtelen nem is tudom, mit adtam le, sikerült annyira kikapcsolódnom.

Linkek:

• A darabról az Artus honlapján
• A darab a port.hu-n

Kapcsolódó:

• Ajánló a Kultblogon