A Tünet Együttes már régóta személyes kedvencem, és igazán kíváncsi voltam már egy olyan darabjukra is, ahol előre figyelmeztetnek: “közönségbevonás lesz, együtt fogsz játszani velünk”. Mert játszani jó, mindig mindent, kötöttségektől függetlenül. A játék viszont meghatározza a maga szabályait, és ha ezeket áthágjuk, akkor már egy másik játékot játszunk. Akkor játsszunk úgy, hogy nincsenek szabályok, vagy legalább mi ne ismerjük őket!
“Dózsa Ákos vagyok, és elvesztem, de bárki hazavihet, aki szimpatikus!” – mondja a Tünet Együttes tagja a nézőknek, és játszani hív. Játszani estélyiben, egy tornateremnek berendezett színpaddal.
A Tünet Együttes nekem olyan rejtett kedvencem, mint Johnny Depp bármelyik filmben: rossz alakítást még nem láttam egyiküktől sem, és mindkettő mindig valami újjal kísérletezik, megpróbálja összemosni a határokat művészeti ágak között. Így például a Szeánsz javarészt verbális kommunikációra épül – aki csinos félpucér táncoslányokat akar látni, az ne itt keresse őket.
Feszült várakozás a MU színház aulájában, már elmúlt negyed kilenc, és még mindig nem mehetünk be a terembe, ekkor nyílik az ajtó, és belép az első tagja a társulatnak, estélyiben, bekötött szemmel, tapogatózva és megbízva a nézőkben, beszélgetve velünk. Játék ez is, mint az óvodában, és jel van a hátukon. Felérve a terembe, néma fogócskába kezdenek, és a közönség választja ki a fogót. Persze, mint mindenütt, itt is van késő, szabályszegés, ezen való veszekedés, a játék leállítása. Tényleg tiszta óvoda. Vagy bármelyik csoport, bárhonnan, bármilyen korosztályból kiválasztva. Szabó Rékáék már megint jelesre vizsgáztak 
csoportpszichológiából.
Mint akármilyen játékban, közösségben, itt is megvannak a szerepek: a nőcsábász, a férfifaló, a hisztérika, az öreg, a mindent jobban tudó, az akarnok, a szétszórt. Kezdetét veszi a játék, hol közösségi, hol csak páros-erotikus, de játszanak magukkal is a szereplők. A felhúzható játékbabától kezdve a maszturbálásig minden előfordul, ízléses és gusztustalan egyaránt, de minden kétséget kizáróan vicces és szórakoztató. Ez az este a szórakozásé, nem a komoly művészdaraboké, értelmezési kérdésekkel vagy a művészet határait feszegetve. A fennkölt témákat ma mindenki otthonhagyta. Vegytiszta nevetés – ilyet is rég hallottam már.
Pörgettyűznek a játékosaink, és van zenélő rúdjuk is, egymás fülébe ordítoznak, és hullámmá alakítják, párnafoglalót játszanak, és az esetleges győzteseket mindenki utálja. Majd egymás orra alá dörgölik, hogy ki mit nem szeret a másikban, megpróbálják elcsábítani a közönséget, aztán egymást, és közben jól érzik magukat. Az ember kicsit osztálykiránduláson érzi magát, ahol a jól összeszokott osztálytársak kergetik egymást, kiabálós hullámokat játszanak, vagy csak flörtölnek egymással, önvallomásokat tesznek, de senki sem felnőtt.
És lőn világosság, legalábbis egy lámpa az első sorban ülő kezében, hogy azt állítsa reflektorfénybe, aki a legjobban tetszik neki – ugye az a bizonyos tizenöt perc hírnév -, és mindenki megharcol a figyelemért, és bármire képes, akár anyaszült meztelenre vetkőzni is. Pont ezért mindenki egyforma, és ez a záróképsor is: nejlonban vagy burokban, de egyformák vagyunk.
Kontakttánc ez a javából, de nem az együtt fetrengős fajta, hanem verbális-lelki. És jó nézni, mert a játékot nézni is jó.
Linkek: