Meg kell valljam, ennél kevesebbre számítottam. Nem számoltam bele, hogy a darab felénél eljön a katarzis, a torokszorító érzés, hogy ez valami új, valami újat mondanak, és akkor is ősi és igaz. Nem számítottam rá, hogy majdnem megríkat az utolsó mondat, váratlanul ért a darab nagyszerűsége. Csak arra tudtam gondolni az elején, hogy amit egy ilyen gyönyörűen összeérett alkotásból csinálnak, mint a Kalevala, az csak jó lehet. Nagyot tévedtem.Nem jó, hanem tökéletes.
Előre tudtam, hogy Horváth Csaba valahogy máshogy, a néptánctól fogja megközelíteni a művet, és hogy a legtöbb táncosa balettozott, és igen kemény fizikai teljesítményre képes.Mégis lenyűgözött.13 fürdőruhába öltöztetett emberi lény, valahol a tökéletes test és a tökéletes lélek útján, testfestéssel megkülönböztetve egymástól táncolt, beszélt és énekelt egyszerre.
150 tiszta perc játékidő, falevelek és tüskék, a nap az emberek testén, ami megmozdult, és együtt lélegzett a táncossal.Ahogy a szöveg ritmusa gyorsult, nehezült, úgy nehezült a tánc maga is, egyre több emelés és kontakt volt benne, mégis valahogy stabilnak tűnt az összes, mintha egy évszázados hagyományokat őrző előadást néznénk. Pedig nem, ez határozottan új, ami tökéletesen és harmonikusan ötvözi az újat a régivel.Mintha a jelenkori észak városiasodását követnénk figyelemmel, mintha a jelenkori Vejnemöjnen lenne az, aki tehetséges, ám nem viszi semmire, akár napjaink fiataljai – ugye milyen ismerős?
Fotók: fortedanse.hu
A tánc és a szöveg különös ritmusába még egy hang vegyült: szüntelen környezetvédelmi tényekkel szakították meg az előadást, hogy érezzük, a Kalevala mesés világa pusztul, a Föld is pusztul, és vele megyünk mi is.Ám mégsem egyszerű zöld aktivisták bugyuta szólamai csendültek fel, hanem megszólalt a józan ész, a remény, az alkotó ember is.A történet fő vezérszála most is Vejnemöjnen lánykérése, bár a varázspárbajt (a legintenzívebb, legzenésebb részt) sajnos kihagyták, de szinte minden más híven őrzi az eredetit.Felcsendült a kés és a fejsze párviadala, közben a szereplők fehérre festett fatönkökön rönköt hasogattak, mindenki, igazi fejszével, és kést dobáltak, ezzel adták meg a különös ritmust, az alaphangot és hangulatot.
Volt szó vérfertőzésről, és a halálba küldött gyermek feltámasztásáról, a sör keletkezéséről, a jegesmedvékről, a szaunáról, Louhi szépségéről, és meglehetősen lírai tánccal búcsúztatta a menyasszony lányságát.A Kalevala a kemény nők világa, nem a női szemérem korszaka ez, akár ma; keményebbnek kell lenni a férjénél is az ember lányának, hogy a család fennmaradjon.A barbár Észak és a buja Dél örök konfliktusán keresztül láthattuk a lányért folyó küzdelmet, mondván, hogy a déli asszonyok lehetnek szerelmesek, az északiak sose.Különböző színű neonnal világították meg a színpad terét kettéosztó fóliát, aszerint, hogy épp mi történik alant. Ahogy a testfestés kopott a táncosokról, a hófehér balettpadló egyre színesedett.
A darab közben végig Nils Peter Molvaer zenéjét hallhattuk, mintegy tükrözve nekünk az északi fagyos világ kristálytiszta hangjait. Annyira jól és koherensen illeszkedett a darabba, hogy csak a végén tűnt fel, hogy már nincs zenei kíséret.A táncosok pedig a darab végén megépítették a szampómalmot (a bőségszaru egyik szinonímája, ami pénzt, lisztet és sót őröl), együtt emelték fel nekünk egy könnyűszerkezetű alumíniumvázas szerkezetből, ott csavarták össze, hogy még hitelesebb legyen a közös erő, az összefogás diadala, az iparosodás, az ésszel élés. Mintha csak így vészelhetnénk át azt, ahogy az eddig megszokott környezetünk pusztul, vele együtt a múltunk, a jelenünk, és a jövőképünk is, ám reményt ad, hogy Vejnemöjnenek és Ilmarinenek mindig lesznek.Mert “ami igazán fontos, az ugyanúgy ölel”.
Linkek:
Kapcsolódó: