Infantilis poénoktól és székrekedésben szenvedő Hitlertől sem mentes, de összességében elég klassz darab lett a Tábori György által írt és Rába Roland által megrendezett Mein Kampf (Harcom). Történelmi hűséget vagy könnyed poénokat természetesen fölösleges várni a Hitler fiatalkorát feldolgozó színműtől, melyet a Nemzetiben volt szerencsénk nemrég megtekinteni.
Van ugyebár az a South Park rész, amiben azon szenvednek a kisváros agyalágyult lakói, hogy akkor szabad-e már az AIDS-en röhögni, vagy sem. A Nemzeti Színházban valószínűleg szintén nem csináltak különösebben nagy etikai kérdést abból, hogy mennyire célszerű az “ország színházaként” aposztrofálható műintézményben műsorra tűzni egy olyan darabot, amiben a fiatal Hitler filozofál zsidó szállásadójával. A darab előtt éreztem is rizikót, hogy ezt a Mein Kampfot csak a botrány-faktor adja el – de szerencsére tévedtem.
A sztorit különösebben nem erőltetik szikár keretek közé, de mivel deklaráltan egy zenés-dalos bohózat a Mein Kampf, ezért emiatt nem is hiszem, hogy különösebb hiányolta volna bárki a nagy drámai cselekményt. A lényeg amúgy is csak annyi, hogy a még fiatal Adolf (a brillírozó és így is teljesen laza Mátyássy Bence) Bécsbe érkezését követő időszakban járunk, amikor még javában festőművészi ambíciókat dédelgetett, és pénztelenségében egy Herzl Slomó (Sinkó László) nevű zsidó könyvkereskedő munkásszállójában kénytelen meghúzódni. Lehetne az ő vitájuk, nyilvánvaló világnézeti különbségük összecsapása is a darab, ehelyett több tucat faviccet, egy viccesen interaktív díszletet és néhány igazán fajsúlyos, durva poént kapunk, ami viszont már a felszín alatt rejtőzik.
Ilyen például – ezt már nem tudom spoilerek nélkül elmesélni, úgyhogy aki még megnézné a darabot, ugorhat a következő bekezdésre – a történet legvége, amikor a darab két fontosabb zsidó szereplője üldögél egy ágyon, egyikük merengve, a másik pedig énekelve a Tiroli bocik című dalbetétet, mely nyilvánvalóan a koncentrációs táborokba elvagonírozott szerencsétlenekről szól. Majd szépen besötétedik a nézőtér, a nézőtérrel szembeni ajtónál megjelenik két csontvázmaszkos, fekete lepelbe öltözött figura, és a gázkamrákra emlékeztető ajtót szépen lassan bezárják. Mi meg ültünk ott vagy három percig néma kussban a két zsidóval a sötétben – gondolom, nem kell magyarázni a kifejezetten szemétre sikeredett, de amúgy zseniális poént.
Sinkó László és Mátyássy Bence (képek: nemzetiszinhaz.hu)
A meglehetősen idegesítő dalbetétek (talán egy-kettő volt jó az utóbb említetten kívül) és a néha kifejezetten fárasztó poénok miatt ellenjavallott is lehetne a Mein Kampf megtekintése. De egyrészt Mátyássy tényleg nagyon ott van a színpadon, és annak ellenére, hogy féltucat másik darabban játszik, egy percig se éreztem dekoncentráltnak. A másik nagy érv pedig egyértelműen Törőcsik Mari, aki nemes egyszerűséggel a Halál szerepét játssza, és – gonosz leszek – még meg se kell erőltetnie magát. Néhány gesztusával, hanglejtésével feledteti, hogy csak valahol a mű kétharmada környékén lép színpadra – az meg, hogy miket képes bevállalni ennyi idősen, egy külön történet. Miattuk és főleg a jóval erősebbre sikeredett második felvonás miatt azt mondom, amíg játsszák, érdemes megtekinteni a Mein Kampfot – emlékezetes darab.