Újabb hét eleji este a Trafóban, érdekes társaságban, a közönség ugyanis rendhagyó ezen az estén: a szokásos húszon-harmincéves korosztállyal szemben sok a gimnazista. Az tudtam, hogy a KoMa ezt az előadást iskolai turnéra akarja majd vinni, hogy közvetlen érje el a leginkább érintetteket. De arra nem gondoltam, hogy néhány lelkes irodalomtanár megelőzi őket, és elhozza az osztályokat a Trafóba. Izegnek-mozognak, pisszegnek a sötétben, hangosan szörnyülködnek és hahotáznak. A kortárs előadásokon megszokott néma, “én már nem lepődök meg semmin” típusú rezignált befogadás után szórakoztató ez a középkori vásárhangulat a nézőtéren.
Pedig a KoMa kevéssé akart sokkolni: nem csinált naturalista rémdrámát a 15 éves lány csoportos megerőszakolásának igaz történetéből. Inkább stilizálta a színpadképet (színes labda, homokozó, függesztett hinta, real-time videó), az egyes jeleneteket a szöveg szintjén igyekezett megtölteni élettel, mai élményekkel. Nyilvánvaló szándéka az előadásnak, hogy mi, a nézők azonosuljunk a főszereplő fiatalokkal, mert a kérdésfeltevés – hogyan lesz a szertelen szórakozásból erőszak – így lehet erős, így lehet saját. Ennek érdekében a dramaturg jól megdolgozta az izraeli darab szövegét, és aktualizálta a mai magyarországi viszonyoknak megfelelően, mind nyelvileg, mind ízlésileg. Így kerül a játékos-szurkálódó párbeszédekbe a Prodidzsáj és Korda Gyuri bácsi az ő imádott Klárikájával, no meg az új iPod Nano. Ráismerünk, semmi kétség: ezt a nosztalgikus-szatirikus mixet használjuk ma nyelvileg és érzésvilágban egyaránt. Az előadásnak egyik fele tehát élő, működik.
Fotók: port.hu
Amivel gond van, az a cselekmény másik szála, a két évvel később zajló tárgyalás drámája. Nincs megírva igazán, nincs benne feszültség, nem mond semmit – ezért nem drámai. A tárgyalóterem nyelve merev és racionális, de mindez nem lenne önmagában rossz, kell a kontraszt a játszótér világával szemben. Viszont azt várnánk, hogy a hideg szavak gondolatokká alakulnak. Én csak egyet kaptam, az eldönthetetlenség gonosz iróniáját: hol húzódik a határ önálló akarat, ráutaló magatartás és kényszer között. Jogos-e a lány szerepére rákérdezni azok után, ami vele történt? Mennyire objektiválható a bűn – hiszen a törvény embereinek ez alapján kell “jó” döntést hoznia.
A színészi játékról csak két szót. A fiúkat alakító színészek jók, megfelelően gunyorosak és természetesek. A legdémonibb élmény Kovács Krisztiánt, a főmanipulátort nézni. Ő tényleg egyedi érzelmi skálán játszik, a vonzótól a gonosz számítóig és vissza. A kulcsszerepet alakító Guary Szandra négyükhöz képest kicsit zavarba hoz a játékával. Nem tapasztaltam még olyat, hogy egy színész hanglejtése irritál, mesterségessége minden megszólalásnál zavar, ugyanakkor a gesztusai, a mozdulatai ennyire lekössenek. A darab egyik tetőpontját adó táncjelenetben pedig egyenesen az elmúlt évek fiatal magyar filmjének leghatásosabb képsorait idézze meg ugyanez a színész. Guary Szandrának valószínűleg csak le kell vetkőzni a tanult “színészi” beszédet, hogy igazi kortárs színházi ember váljon belőle.
A darabnak volt annyi felhajtó ereje, hogy utána még beüljünk egy bor mellé beszélgetni. Hétfő este ez se kevés.
Korábban a Kultblogon:
Linkek: