Miért is nehéz vállalkozás az Ottlik regény színpadi adaptációja? Több idősíkon mozog a történet, nagyrészt emlékfoszlányok segítségével darabosan tárul elénk az 1923-as évben a katonai reálgimnáziumba kerülő fiúk élete, ill. férfivá érésük. A központban Bébé és Medve állnak, akik társaikkal igyekeznek elviselni a felsőévesek, Merényiék kegyetlenkedéseit, ill. azt, hogy az otthon melegéből egy végtelenül rideg, felnőtt világba csöppentek szinte átmenetek nélkül. Vidovszky György rendező a fiatalok mindennapi harcait, megpróbáltatásait keményen, kendőzetlenül tárja elénk nem kímélve a fiatal színészgárdát; csúnyán, hangosan csattanó pofonok, ordibálások, megaláztatások kísérik végig az előadás kb. két és fél óráját.

A színpadkép tökéletes mindezen ridegség és feszültség érzékeltetésére. Bár végtelenül egyszerűnek és egyhangúnak tűnnek a díszletként felhasznált dobozok, azok kihasználása meglepően találó; koporsószerű ágyként, asztalként, de még medenceként is funkcionálnak. Az egyetlen vidámabb színt a halak és az akvárium motívumával festették fel, de ezek folytonos előtérbe helyezése kicsit szájbarágósra sikeresedett. Ezt leszámítva gördülékenyre szerkesztett, korrektül kivitelezett Iskola a határont láthatunk, energikus fiatalokkal, akik közül ugyan nem tudok egy nevet sem kiemelni, de teljesítményükről azért az elmond valamit, hogy mellettük három felnőtt szerepben (Schulze, Hanák, orvos) is látható Gados Béla és Medve anyját játszó Varga Anikó elhalványul. Ők ketten nem feltétlenül azért maradnak háttérben, mert játékuk elnagyolt lenne, hanem egyszerűen túl szűkre szabottak a karaktereik.

Amellett viszont nem tudok megjegyzés nélkül elmenni, hogy balszerencsémre rém neveletlen bagázzsal sikerült végignéznem a darabot. Természetesen ez az előadás értékét nem csorbítja, de azért jócskán visszavetett az est élvezhetőségéből, hogy az előttem ülő középiskolások konkrétan akkora parasztok voltak, hogy a színészeknek játék közben is beszólogattak. Mondanom sem kell, borzasztóan dühös voltam, de értékeltem, hogy a kevésbé tapasztalt, fiatal színészek egy ilyen minősíthetetlenül viselkedő közönség előtt sem hagyták el magukat és tisztességesen végignyomták mind a két felvonást, úgyhogy ezért is le a kalappal előttük. Őket dicséret illet, a néző gyerekeket meg, ha nem is katonai szigorral, de minimum egy elemző dolgozat vagy egy olvasónapló megírásával simán büntetném, hátha jobban értékelik majd a legközelebbi színházlátogatásukat.